Az Isonzó és Doberdó környéki csaták magyar hőseinek nyomában jártak a Mindszentysek

Több mint 100 éve vitéz magyar katonák a nagy háborúban ádáz, életre-halálra szóló csatákat vívtak az olasz hadszíntéren. A magyar hazáért távol a szülőföldjüktől harcoló és életüket áldozó hőseink mártíromsága – meggyőződésünk – nem volt hiábavaló. Helytállásuk örök példa minden magyarnak, emlékük erőt sugároz minden korban.

Az idők tovatűnő távolában sem feledkezhetünk meg dicső elődeinkről, és az emlékezés, a tiszteletadás által vezérelve kötelességünk rendre elzarándokolni az Isonzó és Doberdó környéki véres ütközetek helyszíneire, leróni kegyeletünket az első világháborús osztrák–magyar katonai temetőkben, elhelyezni az emlékezés koszorúit.

A Rákóczi Szövetség a június 4-i nemzeti összetartozás napja alkalmából meghirdetett Diákutaztatási programja keretében és Balaicz Zoltán, Zalaegerszeg polgármestere támogatásával számunkra megadatott, hogy Ravadics Roland osztályfőnök kollégámmal és Horváth Csaba SZM-elnökkel, idegenvezetőnkkel a Mindszenty-gimnázium hatvan 10. évfolyamos diákjával június 1–3. között látnivalóban és élményekben gazdag történelmi kiránduláson vehettünk részt Szlovéniában és Olaszországban.

Lendvával régóta jó viszonyt ápolunk, köszönhetően elsősorban Patyi Zoltánnak, a lendvai Bánffy Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársának, a helyi Rákóczi Szövetség képviselőjének. Lendván található az Alexandriai Szent Katalinnak felszentelt templom, a templomkertben áll a 2000-ben felavatott Szent István-szobor.

Kobarid városában az első világháború emlékét őrző múzeum kiállítási anyagát tekintettük meg. Kobarid (Caporetto) az egyik legismertebb történelmi színhely Szlovéniában, amely az első világháború e helyhez kötődő csatájával (1917. október 24. – november 9., az ún. caporettói csoda) lett híres. A múzeum kiállítási anyaga 1993-ban az Európai Tanács kitüntetésével szerzett elismerést.

A kirándulásunk ideje alatt Tolminban volt a szállásunk. A kisváros egyik lenyűgöző természeti látnivalója a Tolmin-szurdok. Alján a Tolminka-­folyó folyik, és a szurdok különlegességét az adja, hogy kis kanyargós ösvényen haladva egészen közel be tudunk menni a sziklafalak tövéhez. Tolminból három kisebb busszal 30 perces kanyargós út megtétele és rövid hegyi gyaloglás után felértünk a Javorcán emelt faszerkezetű kápolnához. Az összecsapásokban elesett társaik halála olyannyira megrázta a még élő itt harcolókat, hogy hamarosan önszántukból elkezdtek templomot építeni az emlékükre. Amikor lejöttek a sziklákról pihenni, a templom építésénél segédkeztek, így az ő lelkük is megnyugodhatott. Az 1916-ban épített ökumenikus Szentlélek-emlékkápolna oldalfalain a háborúban használt lőszeresládákból készített fatáblákon a környező hegyekben lezajlott közel háromezer elesett katona nevét tartalmazó Halotti Könyvet nézhettük meg. A templomot kívülről az Osztrák–Magyar Monarchia tartományainak címerei díszítik, ezzel emlékeztetve arra, hogy ezekben a csatákban az osztrákok és a magyarok mellett más nemzetiségűek is harcoltak messze a hazájuktól. Az ifjú hallgatóságot megdöbbentette, mennyi hős katona esett itt el, és akik életben maradtak, mégis hinni tudtak abban, hogy győzhetnek. Elhelyeztük a koszorúnkat, elmondtunk egy imát, majd méltósággal meghallgattuk osztálytársunk, Pálos Nóra énekét. A kápolna megtekintése után elsétáltunk egy közeli kavernába.

A kékeszöld színben pompázó vizű, mintegy 150 kilométer hosszú Isonzó folyó Szlovéniában és Olaszországban kanyarog. A Júliai-Alpokban, a Trenta-völgyben ered, 1100 méteres magasságban. Dél felé folyik és Monfalconétól 5 kilométerre ömlik az Adriai-tengerbe. Az első világháború alatt – 1915-től 1917-ig – itt vívták az isonzói csatákat, az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország, illetve Olaszország csapatai között. Cadorna tábornok, az olasz hadsereg vezérkari főnökének elképzelései szerint az olasz haderő zömét képező 2. és 3. hadsereg csapatai itt próbálták a Svetozar Boroevic tábornok vezette osztrák–magyar 5. hadsereg védelmét áttörni, s távolabbi célként Triesztet, Lai­bachot (Ljubljana), az Isztriai-félszigetet elfoglalni. A harctereken a magyar katonák közül több százezren estek el.

Emléktúránk újabb állomása a Visintiniben található Magyar Kápolna volt, amit Szent Benedeknek, Európa védőszentjének tiszteletére, az isonzói csatákban elhunyt hősök emlékére építettek. A háború alatt Doberdó környékén minden templomot szétlőttek, de a magyar katonák 1918 elején elkezdték e kápolnát építeni. Helyének kiválasztásához érdekes epizód fűződik. IV. Károly osztrák császár és magyar király, amikor megszemlélte Doberdót, maga kérte a telek tulajdonosát: engedje meg a magyaroknak, hogy egy kápolnát építsenek az udvar végében. Felszentelése a háború vége miatt elmaradt. Évtizedekkel később fogalmazódott meg a gondolat, hogy ez a kis kápolna a közös emlékezés színhelye legyen. Felszentelésére végül 2009. május 29-én került sor. A kápolnának külön értéke egy XVIII. századi Krisztus-szobor. A háború vérzivatarából mentette Magyarországra egy tiszt. A kis szobor a debreceni Tankó családban méltó helyen volt, mígnem úgy gondolták, hogy a szobornak a hazájában a helye. Így került a Krisztus-szobor vissza a visintini Magyar Kápolnába. Itt szintén elhelyeztük a koszorúnkat.

A Doberdó-fennsík védelmének legkritikusabb pontjain több mint egy éven keresztül döntően a korabeli Magyarország területéről származó ezredek harcoltak, és a legnehezebb körülmények között védték az akkori közös hazát, az Osztrák–Magyar Monarchiát. A San Michele-magaslaton található emlékművön a következő felirat olvasható: „Vitézül küzdő olaszok és magyarok itt testvérré lettek a halálban.”

A redipugliai hadi temető valójában egy monumentális, lépcsőzetesen kialakított mau­zóleum a Karszt oldalában. Benito Mussolini emeltette a mauzóleumot a dicső olasz hősök emlékére. A temető a III. olasz hadsereg 100 ezer katonájának nyughelye, akiknek földi maradványait a háború után a környék különböző temetőiből gyűjtöttek össze. A lépcsőfokok fülkéi 40 ezer nevesített hősi halott csontjait őrzik, 60 ezer ismeretlen katona pedig a lépcsősor csúcsán két tömegsírban nyugszik, a kápolna és a kicsiny múzeum mellett.

Utunk következő állomása Fogliano volt, ahol az osztrák–magyar hadsereg hétezer katonája esett áldozatul. A helyi temetőbe 2014-ben Ferenc pápa is ellátogatott. Balogh Mihály kopjafája igazi ékessége a temetőnek. Mintegy 14 ezer, különféle nemzetiségű, osztrák–magyar hősi halottnak ad végső nyugalmat a hely, melyet a Vallone-völgyi és más ideiglenes temetők felszámolása után alakítottak ki a két világháború közötti években. Itt is közös énekléssel, főhajtással és koszorúzással adóztunk a hősök emlékének.

Aquileiát Kr. e. 181-ben alapították a rómaiak. Legnagyobb kiterjedését Marcus Aurelius idején érte el, amikor lakossága meghaladta a százezer főt, és a Római Birodalom kilencedik legnagyobb városává vált. Az ókori várost 452-ben Atilla hadai foglalták el. Aquileia gazdag római maradványokban, nem véletlenül kapta az „északi Pompeji” elnevezést, amit a Nemzetközi Régészeti Múzeum is igazol. Aquileia legfőbb nevezetessége a XIV. században befejezett bazilika. Itt megtekinthettük az egykori ókeresztény templom egyedülálló méretű mozaikegyüttesét. Egy, a lováról hátrafelé nyilazó magyar harcost a bazilika altemplomának egyik falfestménye ábrázolja.

A történelmi-kulturális feltöltődés után a várva várt tengerparti élmény következett. A Trieszti-öbölben, az Adriai-tenger partján fekvő Grado az észak-olaszországi térség egyik leghíresebb fürdőhelye. Szép hosszú homokfövenyes tengerparti strand várt itt minket. Grado nem véletlenül volt Sissi kedvenc üdülőhelye, már a Monarchia idejében is „királyi üdülőhelyként” ismerték el.

A tartalmas nap végén Goriziába, Zalaegerszeg testvérvárosába érkeztünk. A hangulatos település az első világháború előtt a Habsburg-birodalom 30 ezer lakosú, soknemzetiségű városa volt, ahol olaszul, szlovénul, horvátul és németül beszéltek. 1916 augusztusában Goriziát elfoglalták az olasz alakulatok, de a caporettói áttörést követő olasz visszavonulás nyomán 1917 novemberében az osztrák–magyar sereg visszavette a várost, ami véglegesen csak a háború befejeztével, 1918. november 4-én került ismét Olaszországhoz, Trieszttel együtt. A második világháború után a mai Nova Goricát szétválasztották Goriziától, és Szlovéniához csatolták, határt húzva a város két része közé.

A harmadik napon többórás út következett. Áthaladtunk a Predil-hágón, mely egy 1156 méter magas, közúti hegyi hágó a Júliai-Alpokban, az olaszországi Kanal-völgy (Val Canale) és a szlovéniai Trenta-völgy között. A hágótető közelében a napóleoni háborúkból és az első világháborúból fennmaradt osztrák határerődítmények romjai, valamint a harcok emlékművei, emléktáblái láthatók.

Bledben, a havas hegycsúcsok övezte türkizkék tó mellett megkóstoltuk a híres bledi krémest, amit Ištvan Lukačevič, a Park Hotel cukrásza fejlesztett tökélyre hatvan éve. Népszerűsége azóta töretlen – a hotellel szemben található panorámás kávézóban állítólag tizenkét milliót adtak már el belőle.

Hazafelé tartva a szlovén fővárost, Ljubljanát Csík Gyula helyi idegenvezetőnk jóvoltából ismerhettük meg. A ljubljanai fellegvárat a „szlovén Akropolisznak” is titulálják. Az óváros fölé magasodó építményt a források 1144-ben említik először. A várban megnéztük az 1849 májusában itt raboskodó Batthyány Lajos emléktábláját. A belvárosi sétánk során megtekintettük a Napóleon-emlékművet, France Prešeren költő szobrát, aki a szlovén himnuszt írta, a Sárkány-hidat, a Városházát és az előtte álló szobros kutat, melyen a három csöbörből folyó víz Szlovénia három folyóját (Száva, Krka, Ljubljanica) jelképezi. Végül a Balassi Magyar Intézet vendégszeretetét és vendéglátását élvezhettük, amely 2016 januárja óta működik a szlovén fővárosban. Sárossy Bence kulturális titkár előadásából megtudhattuk, hogy az intézet célja a nemzeti kulturális örökség megőrzése és megismertetése, a Magyarország és Szlovénia közötti diplomáciai, kulturális és tudományos együttműködés elősegítése, a magyar nyelv oktatása, információszolgáltatás és programok szervezése. Az intézet kiemelt feladatként tekint a Szlovéniában élő magyar nemzeti közösség kultúrájának bemutatására is.

A harmadik nap végén szebbnél szebb élményekkel és kalandokkal gazdagodva érkeztünk haza.