Huszadik századi sorsok a határ mentén – Beszélgetés dr. Göncz László történésszel

A szerző hosszabb ideje, 22-23 esztendeje készít történelmi típusú interjúkat. Mint mondja: a huszadik század történelmének megismerését három pillér segítheti elő: a levéltári források és a sajtóban megjelent adatok mellett a személyes élményeknek is fontos szerepe van abban, hogy teljes képet kapjunk a közelmúlt eseményeiről. Az elbeszélt történelem, vagyis az oral history a kilencvenes években kezdett el teret hódítani, ma pedig már bevett kutatási forma, ami a tudományág képviselőinek általános vélekedése szerint 75-80 százalékban tekinthető hiteles történelmi forrásnak. Kellő forráskritikával, az említett másik két pillér segítségével viszonylag könnyű a téves információkat kiszűrni, ugyanakkor hozzásegít egy sokkal árnyaltabb kép kialakításához. A szerző a kutatásai során ezért is igyekszik a lehető legteljesebb mértékben alkalmazni.

– Eddig több mint 150 személlyel készítettem ilyen jellegű interjúkat, és ez a munka jelenleg is tart – mondta dr. Göncz László. – A lefolytatott beszélgetések mintegy felét, körülbelül nyolcvan interjút dolgoztam fel, ezek jelentős része már meg is jelent. Az első oral history jellegű interjúkötetem Egy peremvidék hírmondói címmel 2006-ban született meg, de különböző folyóiratokban, például a Hitelben, a Vasi Szemlében, a Pannon Tükörben vagy a muravidéki kiadványok közül egyedüliként a Naptárban azóta is folyamatosan publikáltam ezeket az interjúkat. A szombathelyi Magyar Nyugat Kiadó gondozásában most megjelent második interjúkötet, az Emberek a pannon végeken 27 beszélgetés leiratát tartalmazza. Ugyan ezek egy része, körülbelül a háromötöde korábban már szintén napvilágot látott, de a kötet készítésekor valamennyi átdolgozásra került. Voltak olyan részek, amelyek kikerültek belőlük, de akadnak olyan interjúk is, amelyeket, a beszélgetéseket ismét végighallgatva, kiegészítettem. A huszonhét interjúból talán egyetlen olyan sincs, amelyet egy az egyben közöltünk volna újra, több mint tíz interjúnak pedig ebben a kötetben olvasható az első megjelenése.

Dr. Göncz László hozzátette, a beszélgetéseket teljesen egyedülálló módon nem klasszikus interjú formájában jelentette meg, hanem úgymond leíró módban, azaz egyes szám harmadik személyben közölve mutatja be azokat a reflexiókat, amiket az adatközlők egy-egy esemény kapcsán tanúsítottak. A kötetben szereplő írások emiatt leginkább szociográfiai jellegűek, ugyanakkor rendkívül fontos forrásai a huszadik század históriájának, hiszen a közelmúlt részletekbe menő történelmét a személyes élmények nélkül nem lehet hitelesen bemutatni.

– Az interjúkat hét fejezetbe foglalva jelentettük meg – folytatta a szerző. – Az első fejezet az Európai horizont címet kapta, ide azoknak a beszélgetéseknek a leiratai kerültek, amelyek valamilyen szempontból túlhaladják a régiót. Ezt követi néhány táj­egység szerinti fejezet, a Hetés hányatott évtizedeiről, az Őrségről és peremvidékéről, a polgári értékeket őrző Alsólendváról és környékéről, valamint a Kerka mentéről. Ebben az öt fejezetben a ma már csak jelképesnek tekinthető határ mindkét oldalán élők megszólalnak. Az utolsó két fejezet viszont a Muravidékre koncentrál, az egyikben a Lendva-vidéki pedagógussorsokat mutatom be, a másik pedig a muravidéki magyarok kollektív meghurcolásával, a II. világháború utáni hrastoveci internálásokkal, kitelepítésekkel foglalkozik. Az egyes fejezetek bevezetőjeként egy-egy hosszabb-rövidebb írásom egészíti még ki a kötetet, ezek arra szolgálnak, hogy az interjúkat felvezessék, elhelyezzék őket a maguk kontextusában.

Dr. Göncz László azt is elmondta, hogy az interjúalanyainak egy jelentős része sajnos már nincs az élők sorában. A beszélgetések többsége valóban az utolsó pillanatban készült, de maga az oral history egy viszonylag friss kutatási módszer. A szerző azt is kiemelte, hogy az interjúkat a szó nem pejoratív értelmében vett hétköznapi emberekkel készítette – köztük olyan személyekkel is, akik évekkel korábban lapunknak is beszéltek a velük történtekről –, s leginkább arra volt kíváncsi, hogy milyenek voltak az ő reflexióik a társadalmi rezgésekre, a huszadik század különböző társadalmi eseményeire.

– A felkért interjúalanyok többségéről elmondhatjuk, hogy könnyen megnyíltak, bár ebben az időbeli tényező azért jócskán érezhető volt – tette hozzá dr. Göncz László. – A kilencvenes években még egyfajta tartózkodás volt jellemző rájuk, 2005 és 2010 között ez szinte teljesen eltűnt. Mindössze egyetlen olyan személy volt, aki azzal hárította el a felkérést, hogy nem meri vállalni a beszélgetést. Inkább az volt a jellemző, hogy kendőzetlenül, a konkrét nevek említésével idézték fel a történteket. Volt olyan adatközlő, aki maga kérte, hogy szerepeljen a kötetben a neve annak a személynek, akinek tudomása szerint szerepe volt abban, hogy őt a családjával együtt kitelepítették a Hortobágyra.

Dr. Göncz László hozzátette, természetesen az oral history módszertana nem ilyen egyszerű, azaz nemcsak arról szól, hogy beszéltetni kell az adatközlőt, hiszen akkor lényegtelen dolgok kerülhetnek előtérbe, s lényeges események sikkadhatnak el. A történész feladata irányítani a beszélgetést, abba a mederbe terelni, ami a releváns információk felszínre hozását segíti elő. Példaként megemlíti, hogy A Kerka mente című fejezetben megszólalók mindegyikének volt információja az 1919-es szerb területfoglalási akcióról, ám az egyáltalán nem biztos, hogy önmaguktól is beszéltek volna róla.

A kötet szerzője azt is mondja, a beszélgetések során egyértelművé vált, hogy a határ menti régióban élők a huszadik század vesztesei, kvázi anyagi és lelki kárvallottjai voltak. Az interjúalanyok közt – nemcsak a kötetben szereplő 27 személyt, hanem valamennyi adatközlőjét tekintve – egyetlen ember sem akadt, aki pozitívumként élte volna meg a határ menti létet.

– Sem a határ magyar oldalán élők, sem a Muravidéken születettek, illetve sem a magyar, sem a szlovén nemzetiségűek nem tudtak pozitív attitűddel beszélni a határról – mutatott rá dr. Göncz László. – Még azok sem, akik a társadalmi ranglétrán valamilyen fontos pozíciót töltöttek be. Az tény, hogy a rezsim némileg különbözött a határ két oldalán, de maga a határmentiség ettől függetlenül nagyon rányomta a bélyegét az itt élők életére. A határsáv a nyolcvanas évekig komoly elválasztóvonal volt, s egy-két nemzedék leforgása alatt teljesen megváltoztatta az emberek rálátását bizonyos dolgokra. A jugoszláviai vagy szlovéniai magyarságot tekintve az egyes generációknak egészen más lett a viszonyulásuk a kialakult helyzethez, a trianoni határrendezés kérdéséhez. Azok, akik a két világháború között születtek, és az úgynevezett első Jugoszláviában szocializálódtak, azok még kaptak valamit abból a kultúrából, ami a történelmi Magyarország, pontosabban az Osztrák–Magyar Monarchia értékeire fókuszált. A Tito-korszak gyermekeinél azonban már teljesen másként alakult a történelmi emlékezet, ők egyértelműen Jugoszláviát tekintették a hazájuknak, így a kettős identitásuk is egészen más tartalmat kapott.