A nemesrádói Kalmár József édesapja sírját látogatta meg a Don-kanyarnál

„Egyéves voltam. A testvéreim és anyám mondta, engem a karján vitt a szentmihályi állomásra, amikor behívták.” Soha többé nem látták egymást.

A család a zalaszentmihályi állomáson látta utoljára, sosem kapta vissza az akkor már háromgyermekes apát, aki szegényparaszti gazdálkodóként adott betevő falatot az övéinek. Felesége egyedül nevelte fel a két lányt és Józsefet. Akinek szintén három gyermeke van, s ma már dédunokával is büszkélkedhet. Az egész nagy család minden szeretete ott lapult a jelképes csomagban, amit Moszkván át Tula városának határáig, az ottani második világháborús emlékhelyig vitt. (A hatszázezres Tula az orosz fővárostól 170 kilométerre délre található, a hajdani frontvonal még ennél is délebbre volt, de ebben a városban működött a 323/30-as láger, ahol Kalmár János magyar hadifogolyként többedmagával élt 1943-as fogságba esése után még két évig. Csakhogy a hátramaradt család erről semmit nem tudott, 2017-ig.

Nézem a fotót, amelyen beszélgetőtársam azon a tulai sírkőn támaszkodik. Kezében papír, olvas. Apjának, 76 év távolából. Elmondja, hogy elhozta, visszahozta az utolsó, gyöngybetűkkel írt levelét, az imádságot, melyet 1947 óta minden este közösen mondtak el, a fogolykiváltó éneket, amit a búcsúszentlászlói fogolykiváltó búcsún évente elénekeltek őérte. Ott, a tulai májusi délelőtti csendben ismét felhangzott mindez, ahogy a magyar himnusz is. Meg a vers, amit József az édesanyja szülői küzdelméről írt, miután ő maga is apa lett. A hallgatag orosz föld beitta a magyar szót.

Az emlékhelyet a magyar állam állíttatta, de hogy a körülötte lévő gyep nyírásáról ki gondoskodott, arról csak sejtése van Kalmár Józsefnek.

Annak köszönhető, aki nélkül a végtisztességnek és lelki megnyugvásnak szánt utazás se jöhetett volna létre.

Nincsenek véletlenek? A zalai Vizdák Tamás, aki a keresett katona unokájának szomszédja idehaza, pár éve épp ebben az orosz városban dolgozik egy mezőgazdasági érdekeltségben.

Amikor József menye, Ben­czik Tünde kutatásai nyomán a Hadtörténeti Intézet és Múzeum által üzemeltetett központi irattár és hadisírgondozó iroda második világháborús nyilvántartása végre megmutatta a nyughelyet (a Hadifogoly.hu oldalon érhető el), ugyanő kereste meg a tíz kilométerre lévő sír feletti emlékhelyet, ahol négy társával nyugszik a 35 évesen elhunyt zalai katona. Vizdák Tamás söpörte le tavaly télen a havat a kőről, amelyen ott olvasható a név.

– Anyámtól tudom, hogy sokáig semmiféle értesítést nem kaptunk apámról. Nem jött haza, nem jött hír a haláláról, se a fogságáról, először eltűnt státuszba vették, majd holttá nyilvánították – mondja az unokái csivitelésével, hozzábújásával szeretettelivé kereteződő estében József. – De hogy hol van, van-e sírja, arról semmit sem tudtunk. A reményünk egyre fogyott. Én gyerekként sokat szorongtam attól, hogy nincsen apám, nincs, akivel pár dolgot meg tudnék beszélni. Anyám mesélte, amikor anyagi nehézségei miatt segítséget kért a szentpéterúri jegyzőségen, a hatósági emberek azt mondták neki a gyerekekről: „Ha sírnak, adjanak nekik rongybabát” vigasztalásnak. 1993-ban kaptunk megyei bírósági végzést, amely véglegesítette az állapotot. Ezt még megérte az anyám, aki hiá­ba várta őt haza. Sokat mesélt róla, életben tartotta az emlékét. A vöröskereszt kimutatása alapján derült ki, hogy az apám 1945. szeptember 17-én halt meg. Nem tudjuk, hogy sebesülés vagy betegség miatt.

A szóban forgó adatbázis akkor tud segíteni, ha pontos adatokat adnak meg. Ők több Kalmár Jánost találtak, a születési hely, Misefa ugyan Miszfaként szerepelt, de az 1909. január 1-jei születési dátum és anyja neve (Balog Teréz) végre azonosította.

„Már csak” utazni kellett. Hosszas szervezkedés, egyeztetés után május 18-án éjszaka indultak útnak, és szálltak fel a Moszkvába induló repülőgépre, s utaztak szakadó esőben autóval 170 kilométert, hogy azután a szálláson pihenve alig tudja lehunyni a szemét József, ne tudjon egy falatot se enni, s leküzdve az utolsó tíz kilométert, Elkinóban ott állhasson fiai­val, menyeivel együtt az apja sírjánál, és elsorolhassa, nyolc unokát, 15 dédunokát, három ükunokát számlál a család, „nem éltél hiába, apám…” „Én gyerekkori barátod, Tóth József lányát vettem feleségül…”

Nagyot hallgatunk. Érződik, 76 év után tulajdonképpen ezek a pillanatok zárták le annak a katonának az életét. Aki csak tisztes családot, nyugalmas életet akart, a szolgálatot és a következményeket a történelem mérte rá. „A haza tékozolt el benneteket”, hangzott a csendesen vádló rezümé.

Kalmár József Nemes­kürty István 1972-ben megjelent Requiem egy hadseregért című könyvét olvasva képzelhette el, mit élt át az apja a magyar második hadsereg tragédiájának részeseként. Kötelességének tekintette, hogy a róluk tudósító andráshidai emlékhely létrejöttének előmozdítója legyen. (A tegnapi évfordulós megemlékezésen ő mondott emlékező­beszédet.) A Kalmár József szülőfalujában, Nemesrádón álló világháborús emlékművön is olvasható az apa neve.

A zalai utazók a tiszteletadás után felkeresték Tolsztoj szülőházát a közeli Jasznaja Poljanán, eljutottak Szentpétervárra. Az örökre a Don-kanyarban rekedt apának köszönhetik…