Mikor reggel ráesett paplanomra a fény – verses kötet bemutató Zalaegerszegen

Több mint izgalmas részt venni, asszisztálni a rangrejtve élő kolléga írói szenvedélyéből kibontakozó sikerben. Nagy Bettinek, a Zalai Hírlap digitális szerkesztőjének megjelent az első verseskötete.

„...várom a találkozást / diót török fel tenyeremmel / és felét nyújtom át”

Lapunk olvasói már többször találkozhattak a verseivel, de sokan emlékeznek az indulás éveire is, amikor zalaegerszegi gimnazistaként olyanok közt szerzett elismerést, mint Kemény István és Vörös István, akikkel a sárvári diákköltők találkozója után megjelent a Mezey Katalin (Kilencek legendás nemzedékének tagja) által szerkesztett Vérképlet című válogatásban.

Csütörtökön zajlott a kötetbemutató, amikor a nagyközönség először vehette kézbe a Sírt valaki odakinn című könyvet, melyet Szálinger Balázs, a zalai származású József Attila-díjas költő, író, lapszerkesztő állított össze, s a Pannon Tükör Könyvek sorozatában dr. Gyimesi Endre felelős kiadó vezetésével és Bubits Tünde főszerkesztő szervezésében, Horváth M. Zoltán képzőművész tipográfiai tervei szerint látott napvilágot.

A szerző pályafutását, az írói indulást Gyimesi Endre idézte fel a kötetbemutatón, aki a zalaegerszegi városi könyvtárban a nyolcvanas évek elején ismerte meg szerzőnket. Így emlékezett még arra a mesére is, amit az alig húszéves lány a kacsalábon forgó királylányról és a hétfejű királyfiról írt.

A pályafutás ezután jó időre megszakadt, hiszen a család­alapítás, továbbtanulás és munka következett.

– A családom valójában nem biztatott, nem nagyon olvasták, amit írtam, bele is nyugodtam, hagytam – mondta csütörtökön erről az időszakról e sorok írójának nyíltszíni faggatására. – Talán féltettek, talán nem tartották normális dolognak, egyszerűbb polgári életnek örültek volna.

Pedig a gyerekkor tele volt „nem normális”, de elképesztő élményekkel, amelyeket a szüleinek, a testvéreinek, Sümegnek és a Balatonnak köszönhet. (Sümegen született, 10 éves koráig éltek ott, keveseknek adatik meg, hogy egy egész vár legyen a játszótere, ahova a sziklákon, sosem a rendes úton csatangoltak fel a rokon gyerekekkel.) Édesapja – kit az egerszegiek közül sokan ismertek, mint a páterdombi kőfaragót – néhány fröccs után Villont szavalt, Rembrandtot másolt. Édesanyja ebédfőzés helyett színdarabot írt a gyerekeknek, jelmezt varrt, színpadot ácsolt, színház volt minden. És írt is, de csak egyetlenegy maradt meg belőlük.

– Én játszottam a főszerepeket természetesen, úgy egyébként is mindent kihisztiztem magamnak.

Például azt, hogy bemehessen a korosztályos filmre a moziba, ahova az apukája telefonált oda, miután haza küldték 11 éves lányát, engedjék már be, nem érdekli, ha nem neki való, mert nem tágít a gyerek.

– Ezért vehettem föl a legforróbb nyárban a télikabátomat a homokozóba, mert elunták a sírásomat. Akkor jutott eszembe, milyen régen volt rajtam.

Badacsonyban ötven éve vettek kis hegyet, amiből a tágabb családot összetartó második otthon lett. Két éve Pánczél Petra egerszegi újságírónak nyilatkozta: „Ha odaautózva Györöknél meglátom a hegyet, hazaértem, visszafele a Balatoni úton még sosem éreztem ezt.”

„Majd a Balaton meggyógyít – szólt előre a hátsó ülésről, / vastag szövetkabát alól, köhögős hangon, bámulva a 71-es utat… Azért mindent nem old meg a Tó, – dobta félre két hét múlva / Istent káromolva apu a táviratot.”

Két fia, Balázs és Mihály születése után a Göcseji Múzeum munkatársa lett, elvégezve a Nemzeti Múzeum muzeológiai szakképzését (később Pécsett szerzett diplomát). Gyűjteményeket kezelt, tájházakat gondozott, ásatásokra járt, helytörténeti tárat épített kollégáival.

– Bejártuk egész Zalát, a zalai történelmi emlékhelyeket lajstromoztuk, én írtam a szöveget, Betti meg mérte, mekkorák a szobrok, emlékművek – idézte az ifjú, akkor már többgyermekes anyukák közös munkáját Béres Katalin történész-muzeológus.

„Reggel az utcán/ fénylő járdán / egy tömegbe gyűl a tömeg, / s fordul egyként a szónok felé, / fogalmam sincs, / mi újat tud mondani neked, / kedvenc helyem nem egy Pilvax, / de sör van, / és most isznak a 48-ra.”

A zebeckei makett miatt majdnem állást vesztett. A kanadai elszármazott múzeumnak ajándékozott „alkotását” túl vásárinak tartva, kissé „feljavították”, áthelyezték a teheneket a galambdúcba, a fából faragott nénike bábu meg a kerítést támasztotta, mintha… Csakhogy még aznap délután felvette a Magyar Televízió híradója, úgy ahogy volt. A látvány fölé húzott stáblista névsor takarta-mentette a turpisságot.

– Ma is ott van nálunk, be van leltározva – jelezte Megyeri Anna muzeológus a kötetbemutatón.

A rendhez való vonzódásról szentül hitte, nem az ő műfaja, mindaddig, amíg a múzeumban, s 1997 óta a Zalai Hírlapban archívumot nem kezelt. De inkább létrehozott, nálunk szinte bizonyosan. Ellenszélben is tette a dolgát, kézzel, papíron rendszerezte a felbecsülhetetlen értékű fotótárat, majd otthon este vitte számítógépre, mert azt akkor még nem adott a munkahelye.

– A zebeckei makettről készült képet is megtaláltam a Zalai Hírlap archívumában, ott állok rajta, pakolgatom, nyilván büntetésből kellett szerepelnem a fotózáskor.

„…annyira apró betűkkel írták / a használati utasítást ehhez a kurva élethez, / hogy alig látom a rossz szememmel.”

Mintha kezdettől fogva ugyanabba az irányba haladt volna: az élet apróságait, látszólag feleslegesnek tűnő dirib­darabjait, kedves kacatjait gyűjtögette, terelgette volna egybe. A múzeumban tárgyakat, a hírlapnál a fotókat, cikkeket, a szövegekben pedig a szavakat. Utóbbiakat fanyar humorral, szarkazmussal, ám az érzékelt valóság érzékeny megfigyelésével. Ahogy a régi fotókon az egykori lelkesedés megkopott, groteszk lendülete melankolikus felhangot kap utólag, úgy lengi be Nagy Betti szövegeit a szelíden morgós hangulat. Szomorú, de nem nagyon, jókedvű, de nem nagyon.