Szaru és csont szolgált anyagul a VMK-ban látható országos népművészeti kiállításhoz

Ősidők óta kincsünk

Az elejtett vagy elhullott állatok csontja, tülke és agancsa már a történelem előtti időkben nagy kincs volt az ember számára. A csontokból szerszámok, sípok születtek, a szarutülkök ivó- és tárolóedényként kínálkoztak, az agancsból készült kezdetleges ütleggel pedig w pattintott a kőkorszaki előd.

Ezek az anyagok, ha szerepük és fontosságuk jócskán megváltozott is, mindvégig kísérőink voltak az évezredek során. S ma sem tűntek el, a közelmúltban éppen 23 fafaragó dolgozott velük, tiszteletre méltó elkötelezettséggel. Ennyien indultak ugyanis a Zala Megyei Népművészeti Egyesület és a Népművészeti Egyesületek Szövetsége által közösen kiírt országos pályázaton, amelyre összesen 150 munka érkezett, szaru és csont felhasználásával.

Most a zsűri egyik tagját, G. Szabó Zoltán etnográfust, népzenészt kértük arra, értékelje a június 24-ig látható kiállítás kollekcióját. A szakember elöljáróban leszögezi, roppant fontos és dicséretes, hogy a Zala Megyei Népművészeti Egyesület és a Gébárti Kézművesek Háza felvállalta a faműves szakma közösséggé szervezését, a fafaragók számára táborok, képzések, konferenciák szervezését.

– Olyan hagyaték őrzésére vállalkoztak ugyanis, amelynek értékeit nem lehet könyvekből megtanulni. Ezt látni kell, hallani kell, amire módot is kínálnak a táborok és konferenciák. Odaállunk a másik mögé, és nézzük a mozdulatait, vagy meghallgatjuk, ahogy beszámol, miként küzdött meg az adott tárggyal, anyaggal – kezdi az etnográfus. – Önmagában már az a tény is felüdít, hogy a 21. században meg lehetett rendezni ezt a kiállítást. Már a két évvel ezelőtti konferencián eldöntöttük, hogy a csont és a szaru lesz az irány, hiszen az olyan gyönyörű kürtök, fűszertartók s egyéb tárgyak megfaragásához, mint amelyekből több is látható itt a tárlaton, igencsak szükséges az idő. Nem is szólva arról, hogy micsoda egyedi értéket őriznek ezek a faragók. A pásztorművészet szarumegmunkálási ága ugyanis speciális és egyedi, még Európán belül is.

Eleve az is unikum, hogy adott társadalmi csoporthoz, a pásztorokhoz önálló művészeti tevékenység kötődik – szögezi le G. Szabó Zoltán.

– Ilyesmire alig ismer példát az európai néprajztudomány. Herman Ottó, aki sokat foglalkozott a pásztorművészettel, ugyancsak ezt az egyediséget hangsúlyozta. Ahogy Bartók és Kodály felosztotta tájegységek szerint a népdalstílusokat, úgy bontható egységekre a pásztorművészet is. Vegyük például a hosszú furuglát. Egész Európában csak a Dunántúlon fordul elő ez a jellegzetes népi hangszer, karcolozva, spanyolozva. Ha azt mondom Felföld, az áttört díszítések és a gyönyörű ólombeöntések villannak fel, az Alföldről pedig a rühzsírtartók, ostorok igényes megmunkálása jut eszembe.

Erdély külön történet, hiszen a 70 ezer négyzetkilométernyi területen még további lokális központokat ismerünk, mint a Székelyföld, Moldva, Mezőség, Gyimes, Kalotaszeg. Utóbbiak speciális tárgykultúráját dicséri például a gyönyörűen faragott kalotaszegi járom vagy a gyimesi pásztorbotok sora. És ebben az egyedi világban még külön kis sziget a szaru- és csontberakás technikája…

A tárlat szervezői arra igyekeztek ráhangolni az alkotókat, hogy gondolják újra a csont, a szaru, a fa és a fém viszonyát, kapcsolódási lehetőségeit. Mégpedig oly módon, hogy a 21. század számára is „életképes” tárgyak szülessenek. A feladat nem könnyű, hiszen alapvetően más irányba tart a világ. De a szépen díszített, hordozható vagy épp asztali tárolók, a finom medálok, a kézbe kéredzkedő fűszer- vagy szalvétatartók részesei lehetnek a mindennapoknak, ahogy a mívesen megmunkált kanászkürtöt is sokan látnák szívesen otthonuk falán.

E hangszer, amellett, hogy egykoron a falu tudtára adta, nyissanak kaput az állatoknak, egyben a pásztorok dísze is volt. Elég tán megemlíteni Kapoli Antal nevét, aki olyan szintre emelte a szarukürtök díszítését, hogy máig minden faragó álma a legnagyobb dicsőségnek számító Kapoli-kürt elnyerése.

A díjazottak

A zsűri különdíjban részesítette Viasz Zoltán (bodzasíp), valamint Országhné Dékány Katalin (lószőrékszer-garnitúra) munkáit. Harmadik helyezést ért el a zalaegerszegi Nagy Béla (karikás ostor, fokos, tűtartó). Második lett Kasza Miklós fűszereskészlete és hordozható tárolója, az első díjjal pedig a keszthelyi Kovács Zoltán fűszertároló készleteit jutalmazták.