Még lelkük volt a tankönyveknek

Vörös András körülbelül 10 éve módszeresen gyűjti a 2. világháború előtti tankönyveket, mert úgy látja, azoknak még volt lelkülete. A hagyományőrző szerint ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy olyan felnőttek nevelődtek ki, akik hagyománytiszteletük, tisztességük miatt példaként állíthatók a mai nemzedék elé.

– Jön a tél, a karácsony, az elcsendesedés és az egymásra utaltság érzése kicsit talán jobban eléri az embereket ilyenkor, mint más időszakban – bocsátotta előre Vörös András. – Abban bízom, hogy ennek okán azt is megérzik, hogy egy nagyobb családhoz is tartoznak, amit úgy hívnak, hogy nemzet. Ezért örültem, amikor ezeket a régi tankönyveket bemutathattam a Halis István Városi Könyvtárban, s hamarosan újabb kiállítás nyílik belőlük a 120 éves Zrínyi Miklós Általános Iskolában, hogy a mai diákok is láthassák, milyen könyvekből tanultak gyermekkorukban dédapáik, dédanyáik. Ezek a kiadványok (katolikus olvasókönyvek, mértankönyvek, beszédkönyvek, nyelvtankönyvek, sőt, még a tornázáshoz is volt könyvük) eszközök ahhoz, hogy magunkra találjunk egy kicsit. Hogy érezzük: tartozunk valahova. Eleink például azt is tanulták, hogyan kell beszédet tartani. Rendszeresen színdarabot adtak elő a gyerekek, mert tanítóik tudták, hogy az együtt végzett munka közösségépítő hatása semmivel sem pótolható. És az előadásokra a tanórákon kívül készültek. Apropó, tanórák. Az elveszett országrészek iránti mérhetetlen gyász általános volt, így nem meglepő, hogy a gyerekeknek minden tanóra a magyar hiszekeggyel kezdődött, amit német óra előtt németül mondtak el. A tanítóknak, a pedagógusoknak készült segédkönyvek is hasonló szellemben íródtak. Például Tóth Mihály: Szántás, vetés... című, a V.-VI. évfolyam népiskolai tananyagának feldolgozásához támpontokat adó munkájában az olvasható: a Buda felszabadítása a török uralom alól című témakör feldolgozásakor a gyerekekkel a felszabadulás miatti örömöt kell átéreztetni és „felismertetni velük az örök igazságot, miszerint nem veszhet el a nemzet, ha a jövőjébe vetett hite erős.” Vagy amikor az Erdélyi Fejedelemséget tárgyalták, a könyv szerzője azt vetette fel: miért törődött annyit Erdély hazánk sorsával? Miért nem csak a saját határait védte? Válaszul – s egyben útmutatásul a pedagógusoknak – a szerző azt fogalmazta meg: „Azért, mert testvér a testvért a nagy bajban sem hagyhatja el!”

Vörös András hozzátette: akik azokból a könyvekből tanultak, még tudták, mi az: magyarnak lenni. Persze, ahhoz, hogy tartalmas, hazafias és vallásos szellemiségű könyvek íródjanak, kellett politikai szándék is. Amely nem csak az oktatásra, hanem a kultúra egészére figyelmet fordított, sőt, valójában a kultúrfinanszírozás révén emelte ki a társadalmat a Trianont követő letargiából.

– 1920 március 1-jén nevezték ki kormányzóvá Horthy Miklóst, aki maga mellé vett két nagy formátumú embert, Bethlen Istvánt és Klebelsberg Kunót – folytatta a hagyományőrző. – Ekkor a legyőzött, gazdaságilag életképtelen Magyarország az összköltségvetése 10,8 százalékát fordította kultúrára, míg a „fejlett” nyugatiak csak 3,4 százalékot. Abban az időszakban 5000 tantermet és tanítói lakást építettek, 1930-ra a legutolsó tanyasi iskolában is képesített tanító tanított. Hazahozták a trianoni határon kívül maradt egyetemi professzorokat, például Szentgyörgyi Albertet. Az oktatást érintő intézkedések nyomán 4 százalékra csökkent az analfabetizmus. Horthy, Bethlen és Klebelsberg tudták: egyetlen esélyünk volt a hazájához hű, széles körben művelt réteget létrehozni. Talán ennek is köszönhető, hogy 1938-ra hazánk a közepesen fejlett országok gazdasági szempontú listájának csúcsán szerepelt.

Vörös András hozzátette: Trianon után is sokan elhagyhatták volna a megcsonkított, vérző országot. Nem tették, hűségesek maradtak hazájukhoz. Kicsit talán azért is, mert még azt tanulták: van olyan hely a világon, amit hazádnak tekinthetsz és otthon lehetsz benne...