Nagykanizsai idős úr dőlt be a csalásnak

Ezzel hívott fel egy nagykanizsai hölgy, a nevét rosszul hallottam, gondoltam, később rákérdezek, de amit a következő percekben megosztott velem, e szándékomat feledtette. A beszélgetés után sok idővel ocsúdtam fel, és úgy döntöttem, a név nem is számít.

Több szálat fűzött egymás után történetébe a telefonáló, megpróbálom valamennyire időrendbe szedni, hogy követhető legyen, megengedve a félreértésből adódó tévedés jogát is.

Mint a pénzügyi szakmában dolgozó, vélhetően középkorú nő szavaiból kitűnt, édesanyja testvére az élete munkás éveinek java részét külföldön töltötte. Ennek köszönhetően tisztes nyugdíjat húz, legalábbis magyar viszonylatban a félmilliós apanázs annak nevezhető. Hazatérve Nagykanizsán vett lakást, és úgy gondolnánk, békében, biztonságban pergette nyugdíjas éveit, még ha egyedül is, mert se felsége, se gyermeke, csak egy testvére volt.  Anyagilag azonban mégis zilált helyzetbe került, ezért jó pár évvel ezelőtt kölcsönkért egymillió forintot. Itt kezdődtek a bajok. A nagyon tisztes kort megért nagybácsi ezt a pénzügyi műveletet önállóan intézte. Tehette, szellemi képességei teljes birtokában volt. És van most is, legalábbis az unokahúga szerint, aki nem fogalmazta meg kétkedését ezzel kapcsolatban. Én azonban egyre erősebb fenntartással kezeltem ezt az állítását, ahogy a történet többi fejezete is feltárult előttem. Szóval az idős úr már olyan szerződést írt alá, ami ötmillió forintról szólt, ráadásul a kontraktus ellenjegyzésekor a másik fél - egy cég képviseletében - azt állította, hogy négymilliót már korábban átadott a nagybácsinak, és ez így is került a papírra. Mindezek tetejébe később vált nyilvánvalóvá, hogy nem kölcsönszerződésről, hanem a lakása eladásáról szóló szerződést írt alá a nyolcvanas éveiben járó férfi. Polgári peres bírósági eljárás indult, hogy érvénytelenítsék az adásvételt, ám létrejöttének csalárd körülményeit nem sikerült bizonyítani. Az idős embert az ügyvéd előtt kötött szerződés aláírásához nem kísérte el rokon vagy ismerős, így az ellenoldal érvei bizonyultak döntőnek. A jogvita közel nyolc év pereskedés után zárult le, és immár jogerős ítélet birtokában az új tulajdonos árulja a lakást bőven húszmillió forint feletti áron, emiatt hamarosan ki fogja költöztetni az idős embert.

Ez valóban tragikusan hangzik, de a félmilliós nyugdíjból futja akár még albérletre is, vetettem közbe, ám nem így van.

A telefon végén a rokon elismeri, hogy az ide vezető út sok lépéséről nincsenek pontos ismeretei, csak az elmúlt pár évben merült el benne, nehezen rakja össze a mozaikokat. Az egyik kockája ennek az, miszerint a nagybátyja határozottan állítja, hogy százmilliós megtakarítása van Amerikában, amit valami befektetői csoport tagjaként halmozott fel sok év alatt. Próbált ugyan már hozzáférni, de rendre azt választ kapta a vagyonkezelőtől, hogy a járvány miatt nem tudják hozni a pénzt. A nagybácsi azt valamiért nem firtatta, miért táskában, bőröndben hoznák, és miért nem a bankszámlájára utalják a pénzt. Ennek ellenére ő bízik a vagyona létezésében, mert azt a nagy vízen túl biztonsági cég őrzi. Ennek díjára ő havonta több mint négyszázezer forintot utal egy magyarországi bankszámlára. Ha véletlenül mulasztana, azonnal figyelmeztetik a Facebookon, ahol egy nővel (vagy olyan profilú személlyel) tartja ez ügyben a kapcsolatot. Vele ugyan még sosem találkozott, de időről időre neki személyre szólóan is küld pénzt, mert gyakran betegeskedik. Legalábbis erről szokott írni a nagybácsinak, amikor segítségét kéri.

Itt már hüledeztem, de van még tovább. Arra kérdésre, hogy miért nem tettek feljelentést, mert ez a történet elég nyilvánvaló csalásnak látszik, azt felelte a telefonáló, ő nem régen, édesanyja halála óta lát rá valamennyire az ügyre. Szerinte a nagybátyja szellemileg nincs rossz állapotban, még mindig hiszi, hogy a pénze biztos helyre kerül, és ebbéli meggyőződésében nem lehet megingatni.  Egyébként is ritkán igényli az ő rokoni segítségét, mondja, majd hozzáteszi, a “vagyonőrzési díj” havi átutalásait például vele intézteti, mert azt egyedül nem tudja megoldani.

- Mit gondol, rosszul teszem, hogy elutalom a pénzét? - hallom a kérdését a vonal túlsó végéről.

Hát nem csoda, hogy ezek után elfelejtettem megkérdezni a nevét…