Kétszáz éve született Királyi Pál, a pásztorfiból lett újságíró, író és parlamenti képviselő 

A rendezvényen Királyi Pál oldalági leszármazottjait is köszöntötték, köztük e sorok íróját, ami ellen nincs kifogásom, sőt, büszkeséggel tölt el a mégoly távoli rokoni kapcsolat is. Vagyunk páran, akik ebbe a vérségi sorba tartoznak. Akad közöttünk egyszerű fizikai munkás, földműves és mesterember, hentes és villanyszerelő. Sőt, ide sorolható az Orbán-kormány korábbi szóvivője, Nagy Anna, akit annak idején a kabinet legszebb arca jelzővel illettek.

A régmúlt felidézésében Sóstainé Márfi Ibolya van segítségemre. A helyi iskola kutatói vénával megáldott egykori igazgatója sokat tesz Királyi Pál megismertetéséért. Egy kötetet is összeállított Pásztorfi a parlamentben címmel. Ebben kiemeli: a fiú nem éppen bíborban-bársonyban született 1818. augusztus 10-én. Kelengyéje sokkal egyszerűbb, ha úgy tetszik, durvább volt, házi szövésű holmi, amire egy pásztorcsaládnak lehetősége adódott. Ilyen körülmények közt lett naggyá Királyi, aki politikusként Széchenyivel, Kossuthtal és Deákkal parolázott, miközben sosem feledte gyökereit.

Miként juthatott abban az időben gimnáziumba, majd jogi egyetemre egyszerű szülők gyermeke? Mindenekelőtt szorgalma, eszessége, kitartása okán. Diákként mindvégig eminens tanuló volt. Persze kellett a külső segítség is. A piarista rend és a Berlitz család támogatása. A gazdag mészárosfamília üzleti kapcsolatban állt a birkás apával, majd annak halála után fiaival, akik átvették tőle a merinói fajtákból álló juhállományt. Az ifjú Pál számára motiváló lehetett, hogy anyai nagyapja, Országh József évtizedeken át a jó hírű szepetneki iskola kántortanítója és igazgatója volt. Ő a tanítás-tanulás értelmét adta mintaként lányának, Országh Apollóniának – hősünk édesanyjának –, aki apja mellett „segítőként” részese volt az oktatásnak, így szívta magába a műveltséget. Ily módon még a francia nyelvben is jártasságot szerzett. Gimnáziumba abban az időben a nők még nem járhattak. Ez megadatott fiának, akinek a kanizsai középiskola grammatikaosztályában ez állt az anyakönyvben az apa foglalkozása rovatban: opolio (azaz juhász, birkás), hozzátéve: ignobilis, ami nem éppen nemesi származásra utalt. A fiú a piarista rendnél papnak és tanítónak készült, ám végül világi pályát választott.

Életéről, munkásságáról lexi­konokban is olvashatunk. Így az irodalom nagyjait felvonultató Pallasban, a századforduló egyik legnagyobb alkotásában, ahol külön fejezet jutott neki. Ebből is tudjuk róla, hogy 1843–44-ben pesti joghallgatóként testközelből kísérhette figyelemmel a pozsonyi országgyűlés munkáját. Itt került Széchenyi bűvkörébe. Később az ő napilapjánál, a Jelenkornál lett a külpolitikai rovat munkatársa, majd az újság szerkesztője. 1848-ban fegyverrel is harcolt a szabadságáért. Csapatai Dél-Zalában és Somogyban (Szepetnek szervezési központtal) Kanizsa, majd a Murán átkelve a Muraköz felszabadításában is részt vettek. Közlegényként kezdte, majd századossá, sőt őrnaggyá léptették elő. Ez utóbbi rangban a Honvédelmi Minisztérium katonai osztályának helyettes vezetőjévé lépett elő. A szabadságharc leverése után jöttek a kivégzések, a tábornoki kar lefejezése.

Királyi megúszta épp bőrrel, ám a büntetést ő sem kerülte el. Lefokozták, Alsó-Ausztriába, a császári seregbe száműzték. Innét még tovább vitték, Dalmáciába, majd a montenegrói Kataróba. Megpróbáltatásai hat évig tartottak. Lelkét ugyan nem törték meg, ám egészségi állapota megromlott, amiért végül leszerelték. Ezt követően ismét az újságírás felé fordult. 1858-ban a híres Pesti Napló szerkesztője lett. Itt naponta kellett megküzdenie a politikai hatalmasságokkal. Munkatársait és vezetőit úgy váltogatták föntről, akár az alsóneműt. Ő is sorra került, mégpedig A magyar prímás aranymiséje című cikke miatt. Ha a lapnál nem is kellett, Pest főjegy­zőjének megfelelt. E tisztségében sokat tett Pest, Buda és Óbuda egyesítéséért, ami 1873-ban be is teljesült. Előtte, még 1861-ben szülőföldjén, Letenye körzetében magyar és horvát választói közfelkiáltással parlamenti képviselővé választották. Letenyén 1865-ben ismét bizalmat szavaztak neki. Ettől kezdve élete végéig parlamenti képviselő maradt, egy időben még a csáktornyaiak is rá voksoltak.

A mérsékelt, deáki politika követőjeként sokat tett a művészetekért, a népi kultúráért. Kedvelt dala volt a „nem lesz mindig éjszaka, megvirrad majd valaha…” A kétértelmű szöveg a szerelmi vágyódás mellett politikai áthallással is bírt, az ellenállás és a szabadság jelképévé vált. E sorok Jókai Mór A fekete vér című regényében is föltűnnek, ahogy később Szabó Magda Régimódi történetében is.

A komolyzene pártfogójaként 1873-ban, Liszt Ferenc munkásságának fél évszázados jubileumán ő köszönthette a neves zeneszerzőt. Két évvel később szintén az ő közreműködésével megnyithatta kapuit a Zene­akadémia. A muzsika eme szentélyének nemes ügyéhez Erkel Ferencet is sikerült megnyernie. Királyinak köszönhető, hogy országszerte megalakultak a dalárdaegyletek. Ezenkívül lelkes patrónusa volt a Nemzeti Színház és az Opera alapításának. Sokoldalúságát mutatja, hogy még a települések virágosítása, az utak menti területek fásítása is foglalkoztatta, s nagy állatbarát hírében állt. Élete végéig a tudós történészek soraiban tevékenykedett. 1892. május elején a Margitszigetre vonult abban a reményben, hogy gyógyírt találjon testi bajaira, ám hamarosan, május 25-én elhunyt.

Mit hagyott ránk írásban, könyvek formájában? Kiemelkedik a Robot és dézsma című munkája 1845-ből, amelyben a feudalista rendszert, a társadalmi elmaradottságot, az emberi jogok hiányát veszi célba.

Történelmi regényt is jegyez Szigetvár 1566-ban címmel. A négykötetes mű megírásához 1858-ban fogott hozzá, miután szabadult a császári seregből. Fennkölt stílusban, a romantika nyelvén, aprólékosan dolgozza fel a csata minden jelenetét, bemutatva a harci ütközetek szereplőit. Megkülönböztetett figyelmet szentel a nőknek, közülük is nagy szimpátiával ír Zrínyi jegyeséről, s szemben vele a szultán teljesen más jellemű lányáról. A nőkről egyébként – ahogy ezt egyik korabeli méltatója is megjegyzi – mély tisztelettel, mint a Gondviselő lehető legtökéletesebb teremtményeiről ír. Témájánál fogva érdekes még kéziratban ránk maradt két dolgozata. Az egyik címe Dalmácia történelme a magyar uralom alatt, a másiké Dalmát és montenegrói népszokások ismertetése. Ezekből kitűnik, hogy jól ismerte a szláv nyelveket, hisz enélkül aligha foghatott volna e kérdések taglalásához. Hat nyelven beszélt. A szepetneki otthonban magába szívott magyar, horvát és német mellett a szlovénban is otthonosan mozgott. A Jelenkor külpolitikai rovatvezetőjeként angolul is tudnia kellett. S a korszak úri köreiben elterjedt franciát is olyan szinten sajátította el, hogy e nyelven levelezett a kor jeles személyiségeivel, amit az őt bemutató szepetneki kiállításon felvonultatott dokumentumok is bizonyítanak.

Királyi Pálnak nem volt gyermeke. Annál több (három leány – Katalin, Borbála, Rozália – és két fiú) testvérének, Ferencnek és Lászlónak. Ők a környéken, Becsehelyen, Sormáson, Rigyácon, Tótszentmártonban és Sáncon alapítottak családot, ahol ma is élnek leszármazottaik. Katalin Mihovics Pál hajdani hentesmesterrel kötött házasságot Szentmártonban. Az ő szintén Pál nevű gyermekük keresztapaságát vállalta Királyi. Márfi Ibolya szerint e tényből kiindulva lehetne megrajzolni a Mihovics família családfáját. A faluban ők gondozzák Királyi édesanyjának sírját, amelyet vörös márványból emeltetett a gondoskodó fiú. A fejfán majd 170 éve változatlanul áll a felirat: „Királyi Országh Apollónia 1785-ben született, 1850-ben, november 15-én halt meg 65 éves korában”.

Királyi Pál emlékét a szülőfaluján kívül másutt is őrzik. Letenyén és Kanizsán utcát neveztek el róla, Kanizsán már 1900-ban, Budapesten még előbb, a halálát követő ősszel. A fővárosban emléktáblát is állítottak neki halálának 50. évfordulóján. Szepetneken az ő nevét viseli az iskola, aztán itt van az őt ábrázoló dombormű, emlék­oszlop, nem beszélve az életét bemutató állandó kiállításról. A történelmi Zala megye majd minden településén megfordult. Zalaegerszegtől, Zalabaksától kezdve egészen a déli végeken található Perlakig, Csáktornyáig és Alsódomborúig. Mindenütt szeretettel fogadták mint a nép igaz fiát. Különösen akkor örültek jöttének, amikor 1872. május 26-án Letenyénél felavatták a Murán átívelő fahidat, amely építésének szükségességét azzal indokolta a parlamentben egy költségvetési vita során, hogy igen fontos szereppel bír a „buda–gratzi útvonal… Letenyét és a Muraközt összekötő szakaszán, amely télen használhatatlan”. E célra a T. Ház 1 230 000 forintot különített el, ami nagy pénznek számított akkoriban. Nem csoda, hogy a hídavató szónokát, Királyit vastapssal, ujjongva fogadták a folyó mindkét partján. A horvátok „Živio Pavel!”, a magyarok „Éljen Királyi!” felkiáltást skandálva.

Márfi Ibolya arról számol be, hogy mások is kezdik felfedezni Királyi Pált. Egy filmes stáb is érdeklődik tanulságos élete iránt. Szeretnék bemutatni, hősünk miért lett saját korában elismert, és miért példa napjainkban. A kutató is újabb és újabb részleteket tár fel vele kapcsolatban. Például azt, hogy az 1865-ben a kanizsai gimnázium 100. évfordulójának ünnepségéről megjelent tudósítás szerint Deák Ferenc és Királyi együtt vettek részt a jubileumi rendezvényen, ahol az ugyancsak zalai szívvel megáldott Wlassics Gyula, a későbbi vallás- és közoktatási miniszter mondott alkalomhoz illő verset.

Az 1600 lelket számláló Szepetnek komfortos képet mutat számos intézményével, amire lakóinak szüksége lehet. A gyerekáldás is gyakori a településen. Ha látná, bizonyára Királyi Pál is büszke lenne arra, mivé vált szülőfaluja. Egyik méltatója mondta róla, amire Márfi Ibolya is kitér könyvében: „nem a nagypolitika vagy a nagy kultúrateremtők közül való volt, inkább azok szolgálói közé tartozott”. Azok közé, akik mindig is a ,,második vonalat”, a biztos hátteret alkották, akik nélkül az ország és népe nem boldogult volna.