A faluban született Mártiból lett sok kisdiák szeretett Márta nénije

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hét éves, barna hajú, mosolygós kislány, Mártika. Születése óta Csesztregen, a Temlom utcában lakott apjával, anyjával, nagyszüleivel és az öccsével, Lalival.

Sárgára festett házuk hosszanti oldalával nézett az utcára. Mellette kerítés. Az ajtajától cakkosan rakott téglasorok között kavicsos gyalogjáró vezetett a ház bejáratáig. Az ajtón belépve a látogató az aszparáguszokkal és kaktuszokkal díszített előszobába érkezett. Onnan szemben volt a konyha, jobbra három lépcsőfok vitt a fából készült galériára. A galériáról két szoba nyílt. Délutánonként azokban olvasott vagy kézimunkázott Márti édesanyja, Margit asszony. A szobák ablakai az útra nyíltak, és a család cipészműhelye is a ház utcai frontján volt. Az édesapja és a nagyapja dolgozott benne a segédekkel.

A kislány szerette körbetrappolni az egybenyíló szobákat, majd utána átiramodni a szemben lévő pékségbe kenyérért. Mindig kíváncsian nézte, amikor az izzó kemencéből szedték ki a fénylő karú pékek a még fényesebb kenyereket. Várnia kellett, míg meg tudta fogni: jó szagú volt, de forró. Hazafelé menet meg-megcsipkedte a vekni forradásos felét.

Sietett, ha otthon nagymosás volt. Az anyjának Mari néni segített a faluból. A konyhában, a sparhelten melegítették a vizet, alig lehetett látni a gőztől.

– Sirr, surr – mondta a gyökérkefe, amikor a néni a fateknő oldalán az apja nadrágját sikálta. A fehér ágynemű meg dagadó vitorlaként, vagy inkább bodros felhőként úszott a kékítős vízben. A szögletes mosószappan Márti ujjai között alig fért el. Minél jobban szorította, annál jobban kiugrott a tenyeréből.

A kulimájsz- és bőrszagú suszterájba a „Sujszter, májszter, kaptafa!” – csúfolóval táncolt be. Legtöbbször a talpalást végző suszter mellé állt. Figyelte, ahogyan a cipész sorra veri be az árral ütött lyukakba a faszegecseket. A csirizes dobozhoz majdnem odaragadt. A ház belsejéhez képest itt sokszor hangzavar volt: kopogtak a kalapácsok, nyílt az ajtó, kicsik és nagyok jöttek a kész lábbeliért vagy hozták csináltatni a rosszat.

Ha hátramentek, az udvarukon át hamar az erdőhöz értek. Nyár elején az anyjával és a testvérével epret szedtek, ősszel csicskenyét, makkot, tobozt és színes faleveleket gyűjtöttek. A rétről árvalányhajat vittek haza, a vázába. Mártika a mezei virágok közül a búzavirágot szerette a legjobban – az édesanyja még a kis vánkosára is búzavirágot hímzett. Lalival legjobban télen szeretett játszani. Szánkóval leszaladtak a befagyott patakra, ő ráült a ródlira, Lali felcsatolta a korcsolyáját és belelépett az istrángba. Akkor a kislány elkiáltotta magát:

- Gyí! - Lali pedig nekilódult, és már siklottak is a jégen.

A közeli fodrászatba – ami egyben borbélyműhely is volt – szívesen elkísérte az anyját. Amint beléptek, nagyot szippantott az üzlet finom illatából. Azután figyelte a habokat a fejeken és az arcokon, meg az ollók, a csavarok, a fésűk, a pamacsok és a borotvák mozgását a borbélyok kezében. Kálmán bácsi, a fodrász, megengedte neki, hogy a tükör előtti forgószékkel pörögjön egyet-kettőt.

A templom az utcában állt, így a húsvéti és az úrnapi körmeneteket mindig ezen az úton tartották. A nagyszombat esti körmenet alatt sötét volt már, a házak ablakaiban gyertyák égtek. Márti családja is ott volt a menetben. A lányka hallgatta a felnőttek énekét és a ministráns gyerekek kezében meg-megcsendülő csengők hangját, közben minden ablakot megnézett. Úr napján sok kislánnyal együtt virágszirmokat hintett a menet elé.

Iskolába szívesen járt. Hiába fújt sokszor vele szemben az északi szél, hogy otthon tartsa őt, nem ijedt meg tőle, nekidőlt és bátran lépkedett az oskola felé.

Sok évvel később, amikor már én jártam iskolába, harmadik osztályban a tantermünk egy sötét helyiség volt. A padokban ülve világosságot elölről és a hátunk mögül kaptunk két-két soványka, pisla ablakon keresztül. A nap csak akkor sütött be, amikor belépett hozzánk a barna, kontyos hajú Márta tanító néni. Ha ránk nézett, csak mosolygott. Sokáig nem értettem, hogyan tudja ránk ragasztani a tudományt, de aztán megláttam...

Akkor már én is tanító voltam. A tanári szobában egy beszédhibás kisfiút ültetett maga mellé, majd olvasni kezdtek ketten egy cicáról. Előttük az asztalon egy puha sál gömbölyödött, az volt a Cirmos – olvasás közben meg-megsimogatták…

Tanítványai reggelente siettek eléje a házához, hogy segítsék hozni a táskáját. Ő útközben megkérdezte őket, hogy az osztályban jól érzik-e magukat, könnyeznek-e a virágok?

Egy áprilisi délutánon Márti és én az osztályainkkal kakukkvirágot kerestünk a közeli réten. Az északi szél az arcunkba csapott. A kisfiúk forogva, hátrafelé futva, bukfencelve kacagták ki a fuvallatokat, de a lányok fáztak. Akkor Márti megfogta a kezüket és velük együtt, kétrét hajolva ment szembe a széllel. "Meggörbültünk, öreg nénik vagyunk" – kacsintott össze a kislányokkal és láthatóan már senki sem fázott…

A nevelői szobában mellettem ült. Füzetjavítás közben az orra alatt úgy szólt az irkákhoz, mintha azok gazdái is ott lettek volna. Néha, a távolba nézve, egykori, megszállottan tanító apácákról beszélt, akik csak azért éltek, hogy minden tudásukat átadják a diákjaiknak.

Nyugdíjasan sem nyughatott: betegágyakhoz vitt ajándékot, simogatást és imádságot. Utolsó emlékem róla: mosolyogva szorítja melléhez a nyakában lévő szentolvasót.

(Zsupánné Illés Margit)