"Laci bácsi az, akinek a 2001-es rekordját még nem döntötték meg"

- A Hevesi-iskolába jártam, alsó tagozatban atletizáltam és főleg magasugróként bizonyítottam - mesélte Barbalics László. - A legjobb eredményem 14 évesen megyei bajnoki cím volt, 185 centimétert ugrottam. A "Keribe" (Thúry-technikum) kerültem, ahol Gondi Zoltán testnevelő biztatására ismerkedtem meg a baseballjátékkal, de csak azért mentem el az edzésre, mert annyira ajánlotta. Azt gondoltam magamban, jó elmegyek, csak hagyjon már békén. Másképp alakult, ugyanis  1990-ben látogattam meg a tréninget és 17 évre ott maradtam.

Barbalics László hozzátette: az első edzés valóban érdekes körülmények között zajlott, az Olajbányász-stadion aszfaltos kézilabdapályáján gyűltek össze. Nemhogy Nagykanizsán, de Magyarországon sem volt baseballpálya, de a sportágat is csak ízlelgették, csupán mozifilmen láttak baseballjátékosokat.

- Aztán szép lassan fejlődtünk, elkerültünk a Thúry-pályára, és hosszú évek munkájával, kis túlzással, vérbeli baseballbázissá alakítottuk - mesélte. - Valósággal beszippantott bennünket ez a sport. Nem azért nyertünk annyiszor magyar bajnokságot, Magyar Kupát vagy Interligát, mert annyira kimagasló volt a csapatunk tudása, hanem azért, mert bármelyikünk a fél karját adta volna a másikért. Ezzel a felfogással, csapategységgel mindig felálltunk és vert helyzetből is fordítottunk, s nyertünk. Ez vitt bennünket előre, életre szóló barátságok születtek közöttünk. Annyira imádtunk játszani, hogy a hazai meccsek napján azt figyeltük, véletlenül se essen az eső. A nagy zivatarok ugyanis rendszerint elmosták a mérkőzéseket. A középiskolai évek is segítettek, de leginkább a baseballban kapott motiváció irányított a testnevelő tanári hivatás felé. A Pécsi Tudományegyetemen szerzett diplomát követően az élet furcsa fintorának köszönhetően testnevelőként középiskolámba, a Thúry-technikumba kerültem vissza. A második otthonomként tekintek erre az intézményre, ráadásul a tanáriban olyan pedagógusok mellé ülhettem le, akiktől olykor kaptam pofont is.

Elmondása szerint nincs nap, hogy ne jutna eszébe, mennyire hiányzik neki a baseball. Nagy élményként élte meg, amikor néhány éve a magyar baseball napján a fővárosban találkozhatott korábbi cimboráival.

- Történt egy érdekes dolog, az Óbuda Brick Factory csapatának egyik nagyon jó dobója, Morua Roberto üdvözölt és odahívta a fiát - folytatta. - A legnagyobb meglepetésemre azt mondta az akkor 14 éves körüli fiúnak: "Látod fiam, róla beszéltem, Laci bácsi az, akinek a 2001-es rekordját még nem döntötték meg. Egy meccsen öt hazafutást (home run) ütött valamelyik bajnoki hétvégén." És a srác tudta, miről van szó, örült a találkozásnak. Ez akkora elismerés volt, nagy öröm, hogy ezt számon tartják.

Barbalics László úgy tervezte, hogy amikor 2006-ban megszületett fia, Levente, visszavonul. Aztán Gondi Zoltán rábeszélte, hogy még maradjon a Kanizsa Ants gárdájában, s akkor még egy szezonra maradt, így 2007-ben vonult vissza. Szintén büszke arra, hogy 1994-től a visszavonulásáig a magyar válogatott kerettagja lehetett.

- A sportot érthetően nem hagytam abba, a baseballélményeimből építkezve az osztályomat is jó csapatjátékossá nevelem - mondta. - A suliban röplabdaversenyekre vittem a gyerekeket éveken keresztül, 2008-ban kezdődött a sárkányhajózás, melyet a Covid-járvány akasztott meg. A mai napig röplabdázok, ha tehetem, viszem a volt tanítványokat. Emellett 2016-tól a zalaszabari Holnapocska Alapítvány közösségében nyaranta gyógyuló táborokban segítek.

Barbalics László a stafétát Mozsolics Judit egykori kosárlabdázónak adta át.