Orsós Jakab íróra, fafaragóra, mesélőre emlékezünk

„Szépek ezek a verőfényes őszi napok. Üljünk ide a teraszra. (…) 1952-ben írtam az első novellámat, Idézés a túlvilágra, ez volt a címe, a Zalában jelent meg. Egy pusztaszentlászlói kútásót beidéztek kutat ásni, ám az illető már öt éve a temetőben volt. Ezt írtam meg, és az akkori bíróság elnöke felkeresett és bocsánatot kért. Egy bácsi mesélte az esetet, és azt gondoltam, meg kéne levegőztetni ezt a hülyeséget, hogy okuljanak. Úgy írtam le, ahogyan azt hallottam Gyerekkoromtól szerettem az idős emberek közelségét, ők meg örültek, hogy valaki hallgatja őket. Megtanultam én is a sok mesemondótól mesélni. Az első írást aztán kisebb történetek követték. Évtizedek múltán rájöttem, nem szabad nekem más gyökerekben nyúlkálni, hiszen itt vannak a cigányok. 

Én is cigány vagyok. Itt vannak az én gyökereim. Ismerem őket, a zsigereimben hordom mindazt, amit viselniük kellett. (…) Érdekes, a feleségem nehezen fogadta el az írást, pedig elolvasott minden írásomat, neki mutattam meg először, persze. Most a fiam a legnagyobb kritikusom. Az ELTE-n tanít, meg a filmművészetin, csinálja a Nappali Házat, és sok mindent. Pontosan megmondja öt-hat szóval, hogy még hol mit kellene igazítani. Biztosan megint siettél, mondja. Elfogadom. Van ebben valami öröm, az öröklődésben. Négy gyermeket neveltünk, pontosan tudtuk, hogy melyikből mi lesz. (…) Hogy telnek a napjaim? Elmúlt egy éve, hogy egyedül élek. A feleségemmel negyvenhat esztendőt éltünk együtt. Éppen a fiamnak mondtam, most érzem nagyon, milyen az, egész nap nem szólni semmit. Hetvenöt éves vagyok. ”