Aranyhíd tövében lenyugodni készül

A végtelen végén, horizont peremén hullámsírba süllyeszti izzó korongját. Komótosan nyeli el a mély, kioltja a távol, hívja, vonzza, s magába zárja a szelíd őselem. Türkiz-sós ölében még reszket a fény, parázsló párában remeg a láthatár, de nemsoká fátylat von az éj, s az élet forrása nyugodni tér. Hiányzik. Aztán fordul a világ, s a túlparton pajkos derengés, vigasztaló virradat, majd égre törő lángkoszorú jelzi érkeztét. Addig másutt melengetett. S jól van ez így: mert az alkonyatra mindig hajnal felel.

(Képünk az Isztrián, Umagban készült.)