Egykor a gyerekek a Kerkában tanultak úszni

A Kerkának Csesztreg területén két ága van. Egyik a mezőn, az itteniek nyelvén az a „Kerka” vagy a „külső ág”, a községen átfolyó másikat pedig nemes egyszerűséggel „pataknak” nevezzük.

Majdnem hatvan éve, hogy az iskolában fogalmazást kellett írnunk a falunkról. A tanárunk elolvasta az írásokat, majd szemrehányóan kérdezte: „Milyen csesztregiek vagytok ti, hogy a falu különlegességéről nem írtatok?!” Tanácstalanul néztünk rá, meg egymásra: mi lehet az a különlegesség…? Hiszen nekünk a faluban nem volt semmi különleges, minden úgy volt természetes, ahogy volt… „Az az érdekessége Csesztregnek, hogy a közepén folyik a Kerka!” – hangzott tanárunk válasza a kimondatlan kérdésünkre.

A „patak” minden évszakban meghatározza a település képét. Télen az őszi kaszálásból megmaradt száraz fű, sás, kóró ágaskodik a mederben a jég fölé. A szél dühében két marokkal cibálja a gazt, mert mit keres az ott?! Nyáron a két arasz mély víz többnyire csak álldogál, a vízitök, meg a magasra nőtt sás között. Ha megunja az ácsorgást, csordogál kicsit. Amikor az ember majdnem a közepéig benyúlva géppel kaszálja felette a csálét, mérgében fölzavarodik. Széles, mély medrének partjai csak kábultan néznek és hallgatnak…

A Kerka messzi dombok között indul, de felénk kívánkozhatott, hiszen erre ásott utat magának. Jött-jött a víz, közben hozta a homokot és a kavicsot – így lett a falu „kövecsen csúszkáló Csesztreg”. Nagy vizek olyan szélesre tágították a medrét, hogy kinyújtott rúddal is elférne benne két hosszú szekér.

A kis folyó a falut átvágva kanyarog. Valamikor az egyik partjáról a másikra gázlókon, meg magas lábakon álló, jó két lépés széles „börükön” lehetett átmenni. Kellett is a magasra épített átjáró, mert nagy árvizekkor mély tengerré vált a falu közepe. Olyankor vitte a víz, amit fölkaphatott, a szemetet, a kidőlt léckertet, az ölfát, a petrencét, és rajta a tyúkot…

Az áradást látva a gyerekek teknőkkel futottak oda, hogy egy jót csónakázzanak. Az sem volt nagy baj, ha fölborult a csónak, mert a csesztregi gyerek mind tudott úszni, hiszen ott volt nekik a folyó…! Ha leapadt, a patak tiszta vizében mostak, kendert áztattak az asszonyok.

A falubeliek szerették a vízfolyást, így a részeit is elnevezték. A Zabos kertben és a Füzesben (más nevén: a Zugrázóban) fürödtek, a nagy kanyarokban, így például a Gugyorban is, lovakat úsztattak. A parasztember nemigen horgászott, de amíg gyerek volt, annál jobban. Horoggal, gráblával a partra kilökve, a mart alatt kosárral, kézzel fogta a möny-, a nap-, a tüskés, a fehér halat, a görrencset, a csukát. Árvizek után a rét gödreiben akkora halak ficánkoltak, mint egy felnőtt ember fél karja.

A külső ágban négyszáz éven keresztül őröltek vízimalmok gabonát. A falubeli széles, lapos meder ballagó vize nem hajtotta volna meg a malomkereket, így malomárkot ástak. Csesztreg fölött, Kerkaújfalunál átvágták a régi meder bal partját, majd az ásással a mezőn át egyenesen a csesztregi alvég felé vették az irányt. Azt elhagyva visszaléptek az anyamederbe. Ezután Csesztreg mezőváros, majd község területén két ágban folyt a víz.

Az 1960-as években szabályozták a folyót. A faluban a meder közepét mélyítették, a mélyedést betonelemekkel rakták ki. Itt-ott zsilipek is épültek – talán, hogy lassítsák a víz folyását. A zsilipeknél tíz éveken át nyáron szinte forrt a víz: ficánkoltak, úsztak, ugráltak, labdáztak, fröcsköltek a fürdőzők. Arra abban az időben senkinek sem volt gondja, hogy ezek a zsilipek nem engedik fölfelé úszni az ívni induló halakat…

Eltelt harminc-negyven év, és az ember kitalálta, hogy tavaknak kotor medret a Kerka mellett. Úgy is lett. Ma tavak élnek a folyóból, melyek kitárt öléből szökik a víz… Télen nincs többé félméteres hó, és az ég az esőt is csak fukaron adogatja. A csesztregi patakban ezért, ha fúj a szél, a sás és a fű, gyászlobogó módjára hajlong, csak a vízitök és a tavirózsa virágzik békésen…