Mura folyó: A magyar–horvát Amazonas

A térséget a Mura–Dráva– Duna Bioszféra Rezervátum részeként szerepelteti az UNESCO, kiemelve: ez az első olyan világörökség, amely öt ország (osztrák, szlovén, horvát, magyar és szerb) határán nyúlik át. A muraközi szakasz jórészt érintetlen, csak vízen közelíthető meg. Közúton Letenye–Goričan határállomáson átkelve, kerülővel jutunk oda. Ha kicsit beljebb, Varasd felé autózunk, láthatjuk, mi lett volna a két folyó (Dráva és vele együtt a Mura) sorsa, ha folytatódik a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben „csúcsra járatott” vízierőmű- építési program, ami kanálissá süllyesztette volna a két nagy vizet. Az eredeti, Međimorje (Muraköz) földrajzi névben a „morje” jelentése egyébként tengernyi víz.

Varasdnál a Dráva eredeti, régi medrének a vízhozama több mint 300 köbméter volt másodpercenként, ami mostanra 10- 12 köbméterre csökkent. Ezzel együtt visszaesett a térségben a homok- és kavicsbányászat, melynek pedig nagy hasznát vették egykor a Goričan–Zágráb autópálya építésekor. Az elárasztás miatt át kellett helyezni a Felsőzrínyifalva (Gornji Kuršanec) határában emelt Zrínyi- emlékoszlopot, mely a költő és hadvezér vadászbalesetének a helyszínén állt. Az obeliszk végül a falu központjában kapott helyet…

A Mura horvátországi és zalai medrét eddig elkerülte a nagyívű természetátalakító program, pedig csak a szlovén oldalon például nyolc erőművel számoltak. A folyó megmaradt kanyargós, kígyózó folyamnak, amelyre illik a latin kifejezés: meanader. Ez gyakorlatilag folyókanyarulatok sokaságát jelenti, melyeket nem egyenesítettek ki minden ponton, sok helyütt érintetlenül hagyták az S ívű formákat. Igaz, bizonyos átvágásokra, mértékletes szabályozásra már Mária Terézia idejében sor került, ám meghagyták az árterek és holtágak nagy részét. A partfalakat nem betonozták le, még Őrtilosnál sem, ahol pedig a vasútállomást is fenyegette, hogy alámossa a víz. Nem így a túloldalon: Légrád példa a folyam építésére és rombolására. A horvát település 1710-ben még a Muraköz része volt, ám a Dráva olyannyira megváltoztatta medrét, hogy a település átkerült másik megyéhez, a Drávamentéhez.

A Muramente érintetlensége nagyrészt abból ered, hogy a folyó emberemlékezet óta országhatár, az értékes élőhelyek viszonylag természetes állapotban maradtak meg mindkét oldalon. A vidék közel ötven éven át, egészen a kilencvenes évekig szigorúan elzárt katonai terület volt. Még a horgászoknak is különengedély kellett, hogy átlépjék a védősávot, ami frissen tárcsázott földcsíkot jelentett, ahol minden lábnyom követhető volt. A helyieknek, akik termőföldjüket művelték a határsávban, akkor is magukkal kellett vinniük személyi igazolványukat, amikor a kukoricaföldre igyekeztek kapálni. A géppisztolyos határőrök lépten-nyomon igazoltatták őket, nehogy valaki átszökjön a másik oldalra. Hálisten, ennek az időnek vége, akadály nélkül megközelíthető a folyópart, feltéve, ha valaki átverekszi magát az itt-ott amazonasi dzsungelre emlékeztető, indákkal benőtt, bozótos terepen.

A vidék hatalmas rezervátum, különösen gazdag madárállománnyal. A sokaságból kiemelkedik a szép nevű kis lile (horvátul kulik). Az apró futómadár nem készít fészket, a kavicshoz hasonló tojásait a sóder alkotta zátonyokon rakja le, s azokat csalafinta módon védelmezi. A madárpárból az egyik hamis fészken ül, esetleg törött szárnyat imitálva téveszti meg a közelgő ragadozót, amely az esetek nagy részében továbbáll.

Vagy ott van az alig 11-14 grammos énekes poszáta, melynek súlyát elbírja a törékeny nád. A madár nevéhez illően szüntelenül danolászik. Említhető még a búgó hangú, turbékoló vadgerlice, mely mindkét nép dalaiban a hűség megtestesítője, ugyanis egy életre választ párt. Ha szerencsénk van, a halászmester jégmadár is látótávolságba kerül. Megcsodálhatjuk a vízi király – így is nevezik – tarka, élénk türkizkék és narancssárga tollazatát. Föntről lesi a zsákmányt, s adott pillanatban zuhanórepülésben csap le a vízre, akár egy méter mélyen is. Hosszú csőrével elkapja a kopoltyúst, majd fára száll vele, ahol ágnak ütögeti, hogy az elbóduljon, aztán nyugodtan elfogyasztja. A part menti sekély vízben jól érzik magukat a nagyobb testű gázlómadarak: a gém és a fekete gólya. Beljebb a vadréce az úr.

Az elmúlt évtizedekben a torkolathoz közel, a horvátországi Dráva mentén visszatelepítették a hódokat. A Németországból érkezett vándorló rágcsáló igen szapora, s a Mura mellékvízfolyásaiban (a Kerkán és a Principális csatornán) is megjelent, nem kis vitát keltve a tekintetben, hogy hasznos, avagy sem. Tény: kárt okoz a faállományban. A folyó halainak hasznosságához nem férhet kétség: a Murában és vízrendszerében több mint félszáz halfaj él, ebből 13 védett, 6 pedig endemikus, szorosan helyhez kötött, mint a kis termetű, (fokozottan védett) lápi póc. Kimondottan áramláskedvelő a bucó és a selymes leánykoncér. A sporthorgászok kedvence a sügérféle durbincs. Nagy ritkán a felső szakaszról idetévedt nemes pisztráng is horogra akadhat, ami a víz tisztaságáról árulkodik. Kevésbé steril körülmények közt, a holtágakban élnek a hüllők, így a folyton nyelvét öltögető, ám emberre veszélytelen vízisikló. 

„Vissza a természethez!” – idézhetnénk Rousseau 18. századi jelszavát, amit egy évszázaddal később Henry David Thoreau, az amerikai kontinens első környezetvédője is magáénak vallott abban a hiszemben, hogy a vadon az emberiség megmentője. Ezt életmódjával is próbálta igazolni. Két éven át a vadregényes Walden-tó mellett élt, ahol saját kezével teremtette meg életfeltételeit. Gyűjtögetésből, halászatból, növénytermesztésből és mások számára végzett fizikai munkából tartotta fönn magát, miközben ideje nagy részét csendes szemlélődéssel töltötte. Élményeiről könyvben is beszámolt 1904-ben. E körbe tartozik az amerikai klasszikus író, Jack London is, aki egy évvel korábban A vadon szava címmel jelentette meg népszerű regényét.

A július 26-i Anna-nap környékén még mindig hír a határnyitás a két testvértelepülés, Légrád és Őrtilos között, amikor reggeltől estig komp jár a horvát és a magyar part között. Az alkalmi látogatók fölkapaszkodnak a Szentmihályhegy tetejére, ahonnan pazar kilátás nyílik a két folyóra, a Mura torkolatára. Erre a látogatásra negyvenöt évnyi csönd után, 1994-ben nyílt alkalom először. Azóta minden évben megismétlik a ceremóniát, melynek része az ünnepi szentmise, majd az azt követő pincelátogatások a szőlőhegyen. Alkalom ez a nosztalgiázásra, emlékezés az időkre, midőn a légrádiak ősei is szőlőt műveltek az itteni dombokon. Hasonló találkákra kínál alkalmat a szeptember végi Mihály-nap, amikor már szüretelik a bornak valót.

A hegy tetejéről kivehető, ahogy a Mura a torkolata előtt hosszan párhuzamosan fut a Drávával, mintha nem akarna mellékszereplő lenni. Ám végül megadja magát a nagyobbnak, erősebbnek. Az emlékezetben, a nép ajkán (a mondáiban) azonban mindkét folyam jó testvérként él egymás mellett. A két nagy víz európai viszonylatban is felbecsülhetetlen, ugyanis kevés viszonylag eredeti állapotban megőrzött nagyobb folyó akad a kontinensen, de a világon is. Már a dél-amerikai Amazonas sem az igazi, hisz arrafelé mérhetetlen, eszelős iramban irtják az őserdőket, amivel végül is az emberiség maga alatt vágja a fát…