A nagykanizsai Horváth Klaudia küldetésének érzi, hogy maradandó ékszereket alkosson

Ez pedig nem más, mint az ékszerkészítés. Az ifjú hölgy hamarosan azon kevesek egyike lesz, aki Magyarországon ékszerkészítő ötvösként drágakövek befoglalását is elvégezheti. Arany, zafír és gyémánt fordul meg a kezei között nap mint nap. 

– Az egész körülbelül négy éve kezdődött Zákányfalun – bocsátotta előre Horváth Klaudia. – A volt kolléganőm a fővárosban, az Andrássy úton dolgozott egy ékszerüzletben, amely szombatonként is nyitva tartott. Ő azonban szerette volna a hétvégéit szabadon tudni, s ezt csak úgy lehetett megoldani, ha valakit keres maga helyett az említett napokra. Egy zákányfalui bálban kérdezte meg tőlem, hogy esetleg nem lenne-e kedvem helyettesíteni őt szombatonként. Kis gondolkodás után igent mondtam. Akkor még egyetemre jártam, a Corvinusra, agrár­mérnöknek készültem, s arra gondoltam, jól jön az a pénz a tanulmányaim mellett, annál is inkább, mert egyébként érdekelt az ékszerek világa. Belevágtam hát. A boltban nagyon jó kis csapatot sikerült megismernem, köztük egy ötvöst, akinek a munkáját nagy érdeklődéssel figyeltem. Izgatott, ahogy egy kis darab aranyból készít valamit, ami maradandó, értékálló, hiszen évszázadok óta változatlanul ez számít a legmegbízhatóbb befektetésnek. Három évig dolgoztam ebben az ékszerboltban, s annyira megtetszett, hogy miután kézhez vettem az agrármérnöki diplomámat, jelentkeztem a Práter utcába, a Kézművesipari Technikumba az ötvösképzésre. Akkor hagytam abba a munkát az üzletben. 

– Nem volt ez nagy ugrás a bizonytalanságba? – kérdeztük. 

– Nem, mert hála Istennek újabban megint divatba jött a házasság, ismeretségi körömben egyre több fiú kéri meg a barátnője kezét – válaszolta Klaudia, aki ma már a fővárosban él, ott működteti ötvösműhelyét és a hozzá kapcsolódó aprócska bemutatótermet. – Egy éve foglalkozom ékszerkészítéssel, és hála istennek vannak állandó vásárlóim, akik minden jeles alkalomra tőlem rendelnek valamilyen ékszert a párjuknak. Hogy fáj-e a szívem az agrárkarrier után? – kérdezett vissza. – Nem, mert azt sem hagytam abba, amikor két-három hetente hazamegyek Nagykanizsára a szüleimhez, mindig kint vagyok velük az állatainknál, ugyanis egyebek mellett húsmarha-tartással foglalkoznak. Illetve gyakran segítek nekik a vállalkozás adminisztrációs teendőiben, tehát nem szakadtam el ettől a közegtől. 

Klaudia azt is elmondta: egyedi megrendelésre készíti ékszereit, tehát nem sablonok, minták alapján. Ha valakinek konkrét elképzelése van, akkor a vágyott ékszert a megrendelő kívánsága szerint először megtervezi, majd 3D nyomtatóval műanyagból elkészíti, ezután újabb egyeztetés következik, s amikor már minden letisztázódott, akkor nyeri el végső formáját a megrendelt gyönyörűség.   

 – Most magánúton tanulok (hazánkban ugyanis e szakmában öt éve nincs intézményrendszerű képzés), melynek befejezése után ötvösként drágakövek ékszerbe foglalását is elvégezhetem. Ez kuriózum Magyarországon, mert általában valaki vagy az egyikkel, vagy a másikkal foglalkozik – kevesen vagyunk, akik mindkettőt csináljuk, s az elejétől a végéig képesek vagyunk elkészíteni egy ékszert – folytatta a fiatal szakember, aki szakmai titkokat is megosztott velünk. Mint elmondta: az aranyat Budapesten, a Népliget mellett vásárolja, teljesen jogtiszta forrásból, az előírt hatósági bizonyítványokkal. 

– Vékony, körülbelül 3x3 milliméteres arany rudacskákat lehet venni olyanoktól, akik rendelkeznek az értékesítéshez szükséges engedélyekkel. Ezekkel nekem még sok dolgom van, a szükséges vékonyságúra hengerelem őket, ha kell, forrasztom, és még sorolhatnám. Minden ékszerbe ütni kell úgynevezett fémjelet, amit csak a hatóság végezhet el, ez a garancia a minőségre. A drágaköveket (gyémántot, smaragdot, rubint, zafírt) Belgiumból, Antwerpenből szerzem be, egy nagyon kedves belga családtól, ők már a harmadik generáció, amely drágakőcsiszolással és -kereskedelemmel foglalkozik. Jobb áron és minőségben küldenek köveket, mint a nagy átlag. 

Klaudia missziója: maradandót, örök értéket alkotni, olyan ékszereket, amelyeket tulajdonosuk jó érzéssel ad majd tovább a gyermekeinek, unokáinak. Ami tehát ma kikerül a fiatal ötvös kezei közül, azt könnyen lehet, hogy három-négy emberöltővel később is viselik majd – amikor mi már sehol nem leszünk, talán már az emlékekben sem…