Az elfelejtett bánokszentgyörgyi járás

A bécsi udvar belügyminisztere után Bach-korszakként is emlegetett éra ellentmondásos megítélésének egyik oka, hogy miközben a magyar alkotmányosságot felfüggesztették, a rendi korszak elavult közigazgatását egy modern, szakszerűen működő hivatali struktúrával cserélték fel. A bevezetett változtatások nyomán a megyei szintű közigazgatás is teljesen új formát öltött, így például átszervezték a járások működését. Ami Zala vármegyét illeti, az 1850-es évek elején először hat, majd 1854-ben nyolc, részben teljesen új járást alakítottak ki. Az újonnan felállított járások egyike volt a Bánokszentgyörgyi, majd későbbi nevén Letenyei járás.

Az 1854 tavaszán megszervezett Bánokszentgyörgyi járás észak-dél irányban Zalatárnok vidékétől Murakeresztúrig húzódott, a nyugati szélén Tornyiszentmiklós és Csömödér körzetét találjuk, míg a járás keleti határát a Pusztaszentlászló-Rigyác-Molnári vonal alkotta. A járás jelentős része tehát Göcsej erdős-dombos vidékén terült el. A „Magyarországot illető Országos Kormánylap” 1856. szeptemberi kiadásában megjelent statisztikai kimutatás szerint területi kiterjedése alapján Zala vármegye negyedik legnagyobb járása lett. Forrásaink az új közigazgatási egység területén legtöbbször 66 települést sorolnak fel. A korabeli összeírások szerint ezen a viszonylag nagy területen megközelítőleg 20-21 ezer fő élt, ezzel viszont a népességszám tekintetében Zala vármegye járásai között a legutolsó helyre szorult. A legnépesebb és úgy tűnik, hogy ebben az időben az egyetlen 1000 főnél több lakossal bíró település Letenye volt. A statisztikai kimutatások és a római katolikus halotti anyakönyvek tanúsága szerint a népességszám alakulását rendkívül negatívan befolyásolták az 1850-as évek közepén több hullámban pusztító kolerajárványok. Ami a nemzetiségi-nyelvi viszonyokat illeti, a járás lakosságának nagyjából 85 százaléka magyar anyanyelvű volt, viszont Tótszentmárton vidékén jelentősebb számú horvát nyelvű népesség lakott. A felekezeti megoszlás már jóval egységesebb képet mutatott: az itt élők 97 százaléka római katolikusnak vallotta magát, a protestánsok és az izraeliták száma elenyésző volt.

A járásban a központi kormányzat rendelkezéseinek végrehajtásáért a Bánokszentgyörgyi Császári Királyi Szolgabírói Hivatal felelt. A hivatal ún. vegyes szolgabíróságként működött, vagyis a hatáskörébe utalt közigazgatási ügyek mellett első fokon a jogszolgáltatás feladatait is ellátta bizonyos esetekben. A járási hivatalok személyzetét rendszerint öt fő alkotta. A Bánokszentgyörgyi járásban a főszolgabíró tisztségét a korszak végéig Bölcs György töltötte be, ő korábban a Lendvai Császári Királyi Másodosztályú Járásbíróság bírájaként tevékenykedett. Az alszolgabírói posztra az Egerszegi járásból áthelyezett Büky Gyulát nevezték ki. A hivatal megszervezésekor Kovács Kálmán látta el a jegyzői feladatokat, de őt rövidesen Szakály Zsigmond váltotta fel. Rajtuk kívül még két írnok tartozott a hivatal kötelékébe.

A járás területén nyolc jegyzői kerületet alakítottak ki, mégpedig Bánokszentgyörgy, Tornyiszentmiklós, Letenye, Páka, Pusztamagyaród, Szemenye, Zalatárnok és Tótszentmárton székhellyel. A jegyzőségeket tehát olyan községekbe telepítették, amelyekben római katolikus plébánia is működött, a jegyzői kerületek határait pedig a plébániák határaihoz igazították. Kivételt ez alól csak a tárnoki jegyzőség jelentett, amelyhez két olyan települést is hozzácsatoltak, amely a pákai plébános körzetéhez tartozott. Ennek feltehetően az volt az indoka, hogy a Pákai jegyzőség még így is a járás legtöbb, szám szerint 15 települést magában foglaló, és egyben legnépesebb kerülete volt.

A bevezetett közigazgatási reformok nyomán minden járás számára kijelöltek egy székhelytelepülést és oda költöztették a szolgabírói hivatalt. Alapvetően olyan települések jöhettek szóba, amelyek az adott járás földrajzi középpontjához közel, forgalmas utak kereszteződésénél helyezkedtek el, jelentősebb számú lakossággal rendelkeztek és lehetőleg már korábban is központi szerepkörre tettek szert. E szempontok figyelembevételével az újonnan megszervezett dél-zalai járás székhelyéül először Bánokszentgyörgyöt jelölték ki.

Az 1850-es évek közepén nagyjából 700 főnyi lakossal rendelkező, ezzel a járás negyedik legnépesebb településének számító Bánokszentgyörgy a földrajzi elhelyezkedését tekintve kétségkívül megfelelő választásnak tűnhetett. Lényegében a járás közepén terült el és a településen összefutó utakon továbbhaladva el lehetett jutni Egerszegre, Kanizsára és Letenyére is. Plébániájának és templomának köszönhetően pedig már régtől fogva centrális szerepet töltött be a környék életében. Ami a gazdasági viszonyokat illeti, a falu határának nagy része Eszterházy Pál herceg lenti uradalmához tartozott. Az uraság kezében lévő földeken alapvetően erdőgazdálkodás folyt, de az állattartásnak is komoly szerepe lehetett, ugyanis egy 1855-ben készült összeírás szerint a legelőkön közel kétezer juhot őriztek. A településen lakó néhány mesterember fő munkaadója is az uradalom volt. 1856-ban két kovács, egy takácsmester, egy talicskakészítő, egy molnár és egy mészáros szerepelt az összeírásokban. Utóbbi működtette az uraság kezelésében álló kocsmát is. Rajtuk kívül még egy fűszer- és vasáru-kereskedéssel foglalkozó izraelita család élt a faluban. A helybeliek többsége földművelésből próbált megélni, de közülük sokan arra kényszerültek, hogy napszámosként vállaljanak munkát a környékbeli földbirtokosoknál. Összességében véve a település lehetőségeit erősen korlátozta, hogy mesteremberek szinte csak mutatóban éltek itt, ráadásul a falu vásártartási joggal sem rendelkezett. Így ha valaki piacra akarta vinni a portékáit, akkor Letenyére, Tótszentmártonba vagy Kanizsára kellett utaznia. Ugyanakkor az átmenőforgalomból is az uradalom húzott hasznot, mivel a Válicka-patak fölött átvezető hídon vámot kellett fizetnie az arra járóknak. A környék bizonytalan közbiztonsági helyzete is sokat rontott a település esélyein. Például a környékbeli zsiványok rendszeresen megtámadták és kirabolták a Bánokszentgyörgyről Letenyére tartó postajáratot.

Végül azonban ezeknél jóval prózaibb oka volt annak, hogy a járás élére kinevezett Bölcs György főszolgabíró nem Bánokszentgyörgyön rendezte be hivatalát: a településen egyszerűen nem talált olyan épületet, amely alkalmas lett volna az iroda elhelyezésére. Így a megyefőnök 1854. április 29-én kelt utasítása alapján a főszolgabíró Letenyén kezdte meg hivatali működését. A több mint 1000 lakossal bíró, a forrásokban gyakran mezővárosként emlegetett település az Andrássy család uradalmának volt a központja. A 18. században épült kastélyát még az előző birtokosok, a Szapáryak emelték. A határ nagy részét itt is az uradalom foglalta el, de jóval nagyobb szerephez jutott a szántóföldi növénytermesztés. Az összeírások szerint a járás területén a letenyei uradalom volt az egyetlen hely, ahol cséplőgépet működtettek. A szerkezetet egyébként egy bécsi kereskedőcég közreműködésével Angliából hozatták. A településen 1856-ban tizenhat iparost, két vegyeskereskedőt és egy lókereskedőt írtak össze. Az iparosok a helyi vegyes céh keretei között gyakorolták mesterségüket. Letenye gazdasági jelentőségét növelték az évente öt alkalommal megtartott országos állatvásárok, valamint a heti vásárok. Ezzel együtt fontos közlekedési csomópontnak számított: a Kanizsa felől érkező forgalmas országúton a Muraközbe lehetett eljutni, míg egy másik útvonal Lendváig vezetett. A szolgabírói hivatal elhelyezése kapcsán döntő érvnek bizonyult, hogy az Andrássyak hajlandók voltak bérbe adni hivatali célra alkalmas épületeket. Az egyetlen problémát az okozta, hogy a járás túlsó felén található Zalatárnok és környéke igencsak messze esett az új közigazgatási központtól. A Letenyéről feladott körlevelek tanúság szerint ez különösen az őszi és a téli időszakban nehezítette meg a kapcsolattartást.

Mivel azonban Letenye kijelölésének nem volt alternatívája, a belügyminiszter 1856. április 10-én elrendelte, hogy véglegesen is itt legyen a járási székhely. Egy évvel később pedig arról is döntés született, hogy a hivatal elnevezése ezentúl Letenyei Császári Királyi Szolgabíróság, melynek nyomán a járást is egyre gyakrabban Letenyei járásként emlegették az iratokban. A Bach-rendszer bukása után rövidesen visszaállították az 1848 előtti járási beosztást, ám az 1870-as évek elején némileg kisebb területen ugyan, de újra megszervezték a Letenyei járást, amely ettől kezdve lényegében 1970-ig működött. Vagyis az 1854-ben Bánokszentgyörgy által elszalasztott lehetőség közel egy évszázadra központi szerephez juttatta Letenyét.