Egy régi fazekasmester, Horváth Oszkár emlékezete

A fazekasok földje Csesztregtől tizenöt kilométerre fekszik, a Belső-Őrség falvaiban: Magyarszombatfán, Gödörházán és Veleméren. A feljegyzések szerint már a 14. század közepén létezett és öröklődött ott a mesterség apáról fiúra.

Csesztregen is ismerték a gerencséreket. Van a faluban, a Rákóczi úton egy kis emelkedő, amit a régiek Gerencsér-partnak neveztek (hogy miért, az már elfelejtődött). Azután itt is ismerték a csúfolókat: „Röhög, mint a födőtt gölöncsér!”, „Gölöncsér, tökö, pöcsö csupa csér!”. Akinek nagyobb mennyiségű agyagra volt szüksége a faluban, csak felment a Júliai-Alpok nyúlványán lévő szőlőhegyre és ásott magának.

A Belső-Őrség és Zala megye találkozásánál fekvő vidék agyagos földje egyszerre volt áldás és átok az embereknek. Az esős idő szinte járhatatlanná tette az utat, lehúzta a bocskort, a cipőt az ember lábáról, a sovány szántó pedig kevés termést adott. De a boronafalú épületek falainak tapasztására, a sima, jól takarítható padozat kialakítására kiváló volt az agyag, ami sok-sok gerencsércsalád megélhetését is biztosította századokon át.

A Horváth Oszkár lányaival folytatott beszélgetés során emlékek, fazekasmunkák, fényképek és oklevelek bújtak elő – a szívekből, a polcokról és a szekrényekből. A lányok mesélték, hogy apjuk elbeszélése szerint az ő gyerekkorában Gödörházán egy fiúgyerekből suszter vagy gerencsér lett. Oszkár apja cipőket készített de ő inkább azt figyelte, hogy a fazekasok kezében egy darab földből mi alakul ki. Ezzel el is dőlt a sorsa: kitanulta a fazekasmesterséget.

Csesztregre kerülve az új családja segítségével fazekasműhelyt, égetőkemencét épített magának, és már készültek is a kuglófsütők, a tejesfazekak, a tálak, a gerincsütők, a zsírosbödönök, a tányérok, a poharak, a szereskorsók (a permetlé számára), a bugyigás korsók (cserépkorsók, fülükön kis nyílással), a vajrázók és társaik. Amikor egy útravalónyi termék elkészült, a család gondosan szekérre, szalma közé csomagolta az edényeket. Akkor Oszkár apósa befogta a lovat, és a két férfi elhajtott Somogyba.

– Asszonyok, fazekat, kicsiket, nagyokat…! – így kínálták a portékát a falvakban.

Jöttek az asszonyok, nézegették az árut, rámutattak egy-egy edényre:

− Hogy az ára?

− Egyszer babért vagy kétszer, háromszor búzáért, kukoricáért − hangzott a felelet. Ez azt jelentette, hogy az árus az adott portékát hányszor kéri megtölteni terménnyel fizetségképpen. Tehát nem pénzért árultak, cserekereskedelem folyt. A szekér Csesztregre soha egy darab fazekasterméket nem hozott vissza, mégis mindig tele volt.

A lányok emlékei szerint az apjuk Gödörházán bányászta ásóval, kapával az agyagot. Ez akkor még szürkés, barnás, szennyezett föld volt, amit aztán otthon, kézzel tisztított meg. Azután a jól megpucolt földet kézzel egy tömbbé állította össze, majd egy részét székre tette. Onnan a felesége, Erzsi és Ani édesanyja sarlóval szíjta (vagdosta) le vékony szeletekben. Gyermekeik még most is maguk előtt látják, ahogyan az agyag potyog a lába elé. Az apjuk összetömörítette a leszelt sarat, azután adagonként a földre tette, majd mezítláb, a sarkával ment rajta körbe-körbe, hogy az elérje a megfelelő állagot. Végül az összes agyagot tömbbé állította össze. Figyelnie kellett, hogy a tömb ne száradjon ki, mert egyszerre egyheti munkához szükséges földet készített így elő.

Amikor elhatározta, hogy mit fog készíteni, a szükséges agyagot mérlegen kimérte. Azután azt többször kétfelé véve, kezei között összepattogtatta (összecsapkodta), majd a fazekaskorongra tette. Ott jól meggyúrta és a végén henger alakúvá formálta. Ezután középre tette, lenyomta, és ezzel megkezdődött az edény készítése.

A korongon a föld, egy tálban víz, a kézben a leckebőr. A leckebőr egyik végét a vízbe tette és a lábával (mezítláb) megadta a korongnak a megfelelő sebességet. A jobb keze a vizes leckebőrrel formálta a földet, a bal a teste mellett volt – ezzel biztosította, hogy ne mozduljon el a helyéről a készülő edény. Leckebőr volt a neve annak a nagyjából 25 centiméter hosszú bőrdarabnak, amit a régi mesterek a munka mellett arra is használtak, hogy az inasok nyaka közé csapjanak vele, ha azok rászolgáltak − vagyis így leckéztették őket.

A korong előtt állt a szamárvezető, mutatta, hogy milyen széles és magas legyen a készülő tárgy. A fazekas eleinte az edény belsejét és egyúttal a külsejét is a vizes leckebőr segítségével formálta, majd a külsejét háromszög alakú fakéssel fejezte be. Ha akarta, egy adott pontban rögzített ecsettel fehér földből csíkot tudott húzni rá. Végül dróttal vágta le a korongról az edényt. Ekkor a szárítás, majd a fülek rögzítése következett.

Amikor egy kemencényi termék készen volt, azok egy napra a kemencébe kerültek. A tüzelés kívülről, öles fákkal történt. Vigyázni kellett, hogy az edények ne kormosodjanak meg. A hőt, ha kellett, a kéményben lévő suberrel (tolólappal) tartották vissza.

Kiszedés után következett a „mázolozás” (mázazás). A máz ólmos, mérgező folyadék volt, amihez a gyerekeknek tilos volt hozzányúlniuk. Ezek után megint égetés következett, majd díszítés és újabb égetés. Ekkor lett kész a fazekastermék.

Horváth Oszkár a hatvanas évektől már nem otthon, hanem a Lenti Vegyes Kisipari Termelőszövetkezet csesztregi kerámiaüzemében dolgozott. Ott kapta meg 1964-ben egy munkaversenyen elért eredményéért a kiváló dolgozói címet. Későbbi munkáltatói a zalabaksai és a szentgyörgyvölgyi termelőszövetkezetek voltak. Több ipari tanulója is volt, köztük egy balkezes kislány, aki már nem kislány, de a mai napig korongozik. A mester a nyugdíjazása előtti években szakkört is tartott a csesztregi általános iskolásoknak.

Lányai közül a fiatalabb, Ani már gyerekként nagyon büszke volt, hogy sokan a lakásukat díszítik a tányérokkal, vázákkal, korsókkal, amit az apja készít. Később megtudta, hogy az édesapja vékonyabb falú edényeket tud korongozni, mint a többi fazekas, így jobban takarékoskodik az agyaggal. Máig gondosan őrzi a tőle maradt edényeket, dísztárgyakat és főleg az emlékeket. Erzsi másfél évig dolgozott az apja keze alatt – azt mesélte, nagy élmény volt. Közel hatvan év távlatából is sokszor átéli a pillanatokat, amikor az apja le-leugrott a maga székéről, hogy neki segítsen. Nem lett fazekas, de nemrég Magyarszombatfán járva egy fazekasműhelyben megpróbált edényt korongozni. Teljesen nem sikerült, de a mester, aki figyelte, azt mondta: a régi gödörházi gerencsérek mozdulatával nyúl az agyaghoz.

Horváth Oszkár fazekassága ma is él, emlékét gyermekei mellett már az unokái is őrzik – különösen Erzsi lánya.