Az utca lelke, amit megörökít a zalai kötődésű Maximilian Gödecke

– Ne nyúljatok semmihez – mondta Maximilian, amikor belépett Karmacson a házba, ahol az éjszaka a nagymamája elhunyt. Elővette a fényképezőgépét, s megörökítette az eltávozott környezetének minden részletét. Gyakran eszembe jut a sorozatból az egyik beszédes képe: a tűzhelyen hatalmas lábos, benne a félig megfőzött birslekvár a fakanállal…

„Soha nem hagyom el az otthonomat a fényképezőgépem nélkül. Akkor sem, ha csak három percet sétálok az élelmiszerboltig, akkor sem, ha leviszem a szemetet” – írja honlapján a fiatalember, akinek az édesanyja magyar, a keszthelyi Molnár Krisztina, édesapja pedig berlini. A német fővárosban született, nevelkedett és tanult, de sokat tartózkodik Zalában, családja ugyanis az év egy részét itt tölti. Négy éve foglalkozik elsősorban riport- és portréfotózással, ezenkívül sokat dolgozik utazási irodák felkérésére. Szabadúszó alkotó, aki megválogatja a témáit, azt vállalja el, ami megmozgatja a fantáziáját.

– Hévízen, a Bibó-gimnáziumban eltöltöttem egy évet vendégdiákként, és egyszer tönkrement a számítógépem, hát unalmamban elindultam fényképezni apukám gépével – mesélt arról, hogyan kezdett fotózni. – Kisétáltam Keszthelyen a Fenyves alléra és a Balaton-partra. Megtetszett ez az elfoglaltság, és a képeim másoknak, ez adta a lökést a pályaválasztáshoz. Hévízen is sokat fotóztam, akkor még főleg természetfotókat és a barátaimról portrékat, de ma már kifejezetten az ember a kedvenc témám. Berlinbe visszatérve bekerültem egy fotósiskolába, és elnyertem a gyakornoki helyet egy stúdióban. Kemény időszak volt, és az iskola elvégzése után is sokat kellett dolgozni azért, hogy megtaláljam a helyem ebben a szakmában, de tudtam, hogy számomra nincs más út – mondta lapunknak Maximilian Gödecke.

Az iskola elvégzése után rögtön a saját lábára akart állni, s rövid idő múlva meg is nyílt az első kiállítása a nagy múltú 1. FC Union Berlin futballcsapatának lelkes szurkolótáboráról készített képeiből. Tulajdonképpen csak bekéredzkedett egy meccsre kedvenc csapatához, hogy hadd fotózzon, aztán akkora sikere volt a munkájának, hogy tárlatot rendeztek a képeiből a stadionban, később pedig egy másikat, amely a csapat fogyatékkal élő szurkolóit mutatta be, akiket mindig kü­lön­busszal szállítanak az idegenbeli meccseikre. Egyik legutóbbi projektje is a nehéz sorsú emberekről szólt, egy bentlakásos, pszichiátriai betegeket is befogadó szociális otthon lakóiról készített portrékat, a kedvenc tárgyaikkal ábrázolva őket. Jürgent az NDK-s rendőrsapkájában, ami esetében nem politikai hitvallás, csak imád kirándulni, és a sapka az egykori szovjet és amerikai szektor határán lévő Checkpoint Charlie-nál, a vasfüggöny legismertebb ellenőrző pontjánál (ma már múzeum) tett kirándulás emléke.

– Mély nyomot hagyott bennem ezeknek az embereknek az élete, amit megismerhettem a munkám során, de a szívemhez nőttek a kerekesszékes tánc­csoport lefotózott tagjai is és a látásfogyatékos fotográfusnő, akiről portrésorozatot készítettem. Berlinben van egy fotó­stúdió, ahol négy teljesen vak nő dolgozik. Az ötleteiket egy látó asszisztens segíti megvalósítani. Fényfestészetnek hívják az alkotásaikat, a műfajt. Az ő művészetük is nagyon érdekelt. Eddig a legnagyobb munkám egy utazási irodának készült: egy hónapot tölthettem Kubában, ahol az ország turisztikai kínálatáról kellett képeket készítenem. Nagy élmény volt, akkor hagytam el először hosszabb időre Európát. A napi munka elvégzése után sem tettem le a gépet, a street photography műfajának, az utcai fotózásnak hódoltam, ahogy már az általam nagyon szeretett Budapest utcáinak pezsgését, különleges figuráit is megörökítettem. Bárkit megszólítok már bátran, akiben látok valami érdekeset. Elsősorban a hétköznapi és a hátrányos helyzetű emberek, a társadalom kirekesztettjei érdekelnek, és a különcök. Most Berlin Reinickendorf kerületét készülök feltérképezni ilyen szemmel. Az utcai fotózás azért jelent sokat számomra, mert az élet apró és valóságos pillanatait rögzíthetem, az életét, amelyet annyira szeretek.

Tehetségére több szaklap felfigyelt, bemutatták Németországban két országos fotósmagazinban is, a Soul of Street és a Photographie magazinban.

Maximilian Gödecke arról is beszélt: a koronavírus sok témát adott neki, Berlinben az önkéntes segítők munkáját dokumentálta. Maga is dolgozott önkéntesként: fotótanfolyamot tartott menekült gyerekeknek, valamint egy nevelőintézetben. A járvány a fotósokat Németországban is nehéz helyzetbe hozta, Maximilian egy marokkói útról maradt le például, de így sem tölti tétlenül az idejét, megtalálja a munkát. Fotói főleg internetes honlapokon láthatók.

– Nagy álmom azonban, hogy a legkedvesebb munkáim könyv alakban is megjelenjenek, mert a kép akkor kezd élni igazán, amikor papíron van. Rengeteg célom van még, sokat szeretnék utazni és közben fotózni. Legszívesebben az egész világot bejárnám, de Magyarországon kezdeném. Arra vágyom, hogy felüljek egy hátizsákkal a vonatra, néhány hónap alatt bejárjam az országot, megismerkedjek az emberekkel, és dokumentáljam, amit látok.