Így vált a tüskeszentpéteri Medvéssy Csaba országosan elismert gyűjtővé

Ez jutott eszembe, amikor a tüskeszentpéteri Medvéssy Csaba történetét hallgattam arról, miként is fordított sorsán, hagyta ott az egyenruhás hivatást, és vált a katonai emlékek országosan elismert gyűjtőjévé.

– Dédapám, Miskolci József Csáfordról került a nagykanizsai 48-as gyalogezredbe, ahol őrvezetőként szolgált az I. világháború idején – lépett a kezdethez Medvéssy Csaba. – Szakaszukkal a román fronton védtek egy szorost, többször visszaverték az ellenséget, végül csak néhányan maradtak életben. Helytállásukért kitüntetést kaptak, a parancsnok az Arany Vitézségi Érmet, dédapám pedig a Nagy­ezüst Vitézségi Érmet. Nem ez volt az egyetlen hősi tette, mert előtte már kiérdemelte a Kisezüst Vitézségi Érmet, ezek mellett megkapta a IV. Károly képmásával díszített Bronz Vitézségi Érem kitüntetést és a Károly csapatkeresztet is. Katonai szolgálatáért később Horthy Miklós vitézi címet adományozott neki. Ez öröklődik, és ily módon előbb nagyapám, majd pedig őutána én is megkaptam, 2004-ben avattak vitézzé – tette hozzá.

– Gyerekkoromban sokszor meséltek nagyszüleim a dédpapa hőstettéről, szerettem hallgatni ezeket a történeteket, játszani a kitüntetésekkel. Fiatalon kezdtem el gyűjteni a katonai relikviákat, és amikor már volt pénzem, jártam a régiségboltokat, a bizományikat, bajonetteket, kitüntetéseket kerestem. Az első kardom 1861 M típusú gyalogostiszti kard, ami ma is gyűjteményem ékessége – mesélte.

– Persze nem volt ennyire egyszerű, mert a háború után, a szocializmusban nem nézték nálunk jó szemmel az ilyesmit, meg talán nem is érdekelte az embereket. Aztán amikor nyitottabbak lettek a határok és megjelentek az osztrák gyűjtők, sok mindent felvásároltak, ami még jobban megnehezítette a helyzetet. Idővel én is elkezdtem külföldre aukciókra, fegyverbörzékre járni, ennek már legalább negyedszázada. Közben műtárgybecsüs végzettséget szereztem, hogy még több ismeretem legyen ezekről a tárgyakról, amelyek értékét én a történelmünkben betöltött szerepük alapján ítélem meg. Kézbe fogva ezeket, mesélnek a múltunkról. Dédapám nagyapja 1848-ban a zalai harcokban áldozta életét, természetes, hogy gyűjteményem legnagyobb részét a szabadságharc és az Osztrák–Magyar Monarchia fegyverei, kitüntetései teszik ki – magyarázta, de az is kiderült szavaiból, hogy nem volt ennyire egyenes az útja idáig.

A középiskolából kikerülve érettségi után határőrnek vonult be Siklósra, vonzotta az egyenruha, rendőrnek készült, így két hónap után már Csopakon a tiszthelyettesi iskolán folytatta, onnan Budapestre került. Öt évet vállalt, de csak három évet szolgált le a rendőrségen, épp a rendszerváltás idején. Ez számára is nagy változást hozott, csak nem éppen előnyöset. Gyakran értelmetlen feladatokkal bízták meg, úgy érezte, csak azért, hogy nehezítsék a munkáját, kitoljanak vele, továbbtanulását nem engedélyezték, vidékre helyezési kérelmét elutasították, ezért végül leszerelt. A tiszthelyettesi iskola miatt a sorkatonasági idejéből le nem töltött 10 hónapra újra be kellett vonulnia. A rendőrségnél megszerzett őrmesteri rangját nem ismerték el, honvédként szerelt le, el is ment a kedve örökre az egyenruhás hivatástól. A civil életben eleinte a használt autók importjában látta jövőjét, majd egyre több időt töltött a katonai relikviákkal, mígnem fő elfoglaltságává vált.

– Rendszeresen járom a börzéket külföldön és itthon. Tavaly a járvány miatt ezek is elmaradtak. Én komplett gyűjteményeket is megveszek, és ezekből a nekem tetsző darabokat megtartom, a többit továbbadom. Ismerem már annyira a gyűjtőket, hogy tudom, kit melyik érdekelheti, és szinte személyre szabva tudom nekik ajánlani. Érmek, katonai egyenruhák, kardok, bajonettek az én szakterületem. Nemcsak kereskedem velük, rendeztem belőlük már kiállításokat is, például az olasz front megnyitásának 100. évfordulójára, és ebben az esztendőben a trianoni szerződés aláírásának centenáriumán is. Úgy gondolom, hogy ezzel olyan ismereteket adok át, amivel máshol ritkán találkozni. Nagyon büszke vagyok arra is, hogy a Nemzeti Vágta vándordíjának számító kard az én gyűjteményemből származik. Ez az 1848-as szabadságharcban használt tiszti kard, 1837-es mintájú. Nagyon jellegzetes, a tulajdonosa átalakíttatta saját igényére, ezért a markolata maradt eredeti, a pengét kicserélték, a kardmarkolatzáró kupakot pedig családi címer díszíti – magyarázta.

– Többször megfordult nálam, kisebb gyűjtemény része volt, amit Zalaegerszegen vettem meg. Aztán építkezés miatt pénzre volt szükségem, ezért 2001-ben túladtam az öt kardon, három évvel később pedig hírét vettem, hogy megint eladásra kínálják ezeket, akkor kerültek vissza hozzám. Utána már ismertté vált a gyűjtők körében, sokan érdeklődtek utána, hogy megvennék, végül kötélnek álltam. Gyűjtőtársamhoz került, nyolc általam kiválasztott kitüntetést és pénzt kaptam érte. Tőle került a legismertebb magyar régiségkereskedő, Móró Lajos közvetítésével a ­Nemzeti Vágta szervezőihez. Annyira egyedi, hogy azonnal felismertem a verseny televíziós közvetítésén, amikor a győztes felmutatta – mesélte látható büszkeséggel.

Szakmai elismertségét jelzi, hogy bekerült a Pengén csillanó arcok – A Magyar fegyvergyűjtés története című, az élvonalat bemutató, Máday Norbert által kiadott kötetbe.

Ebben fogalmazta meg hitvallását: számomra egy régi fegyvernek nem az anyagi értéke a meghatározó, hanem a magyar hadtörténetben betöltött szerepe. Kézbe fogva ezen tárgyakat, nekem mind megszólalnak és mesélnek a magyarság dicső vagy tragikus eseményeiről.