Hősi helytállás Donnál: nemcsak a nemzettudatunkba, de a lelkünkbe is beleégett

Mint a versre utalva írja: ez a szellemiség hatotta át lelkét és szellemét 1942 tavaszán minden frontra vonuló magyar katonának, aki érezte, mi a tétje és következménye a helytállásnak, vagy a bukásnak.

Ami 78 éve történt, az nemcsak a nemzettudatunkba, de a lelkünkbe is beleégett. Nem felejthető a magyar királyi 2. hadsereg pokoljárása 1943 telén a Donnál. Felejtetni akarták 44 éven át azt az emberfeletti hősi helytállást, ami a magyar katonai kötelességtudat megélésének több évszázados múltját is jellemezte. De nem felejtettünk és nem felejthetünk, mert a hazáért harcoló őseinket, hőseinket nincs jogunk elfelejteni, míg él magyar e földön.

Tisztelettel emlékezünk azon honfitársainkra, apákra, nagyapákra, akik feleséget, gyermeket, szülőket hátrahagyva teljesítették a nemzet legnagyobb elvárását: katonaként háborúba menni, helytállni, akár az életük árán is.

Amikor az 1943. január 12-vel indult gyászos napokra, a nagy szovjet támadásra, a „doni áttörés” néven elhíresült katonai eseményre emlékezünk, akkor eljött az ideje annak, hogy minden ezzel kapcsolatos hazugságnak véget vessünk. Szerencsére születtek olyan kitűnő hadtörténészek, levéltárosok, mint dr. Szakály Sándor, Babucs Zoltán, Szabó Péter és társaik, akik az igazság feltárásával védelmükbe vették II. világháborús katonáinkat, erkölcsi elégtétellel szolgálva számukra.

Becsületes utódként megkövetjük megbélyegzett hős katonáinkat, akiknek sokáig még a templomkertekben sem volt felállítható emlékműve. Túl a jelen napok apropóján, ünnepélyes keretet kívánunk adni emlékezésünkkel minden magyar településen az emlékművekre felírt nevek tulajdonosainak. Nemcsak azoknak, akik a Don környékén elestek, megfagytak, eltűntek, vagy elpusztultak a szovjet hadifogolytáborokban, hanem azoknak is, akik később a Kárpátokon belül is harcoltak, elestek, s akiket elhurcoltak Szibériába, továbbá azoknak is, akiket Rákosiék kivégeztek, bebörtönöztek, egy életre megnyomorítottak családostul, mert esküjükhöz híven védték hazájukat.

Fájdalommal emlékezünk arra az 500 ezer magyar leányra, asszonyra, nagymamára, akit ez a söpredék győztes horda meggyalázott, megfertőzött keleti, ismeretlen nemi betegségekkel. Ezt támasztja alá a gyógyításukra szolgáló, 1945 őszén Amerikától kért 450 ezer adag gyógyszer is. Erről objektív, korrekt képet kaphatunk a letenyei kastély volt tulajdonosának, a svéd származású Andrássy grófnénak Ég a puszta című dokumentumregényéből.

Ez a nemzeti tragédia a Donnál kezdődött, de ne ringassuk magunkat abban az utólagos illúzióban és bolsevik propagandában, hogy okos politikával e nélkül Magyarország ezt megúszta volna. A csodálatos Kárpát-medence révén most is útba estünk, csak a bajok minimálisra mérséklésére volt mozgástere akkori vezetőinknek, amit a legnagyobb kockázatok mellett is megtettek. Mentettük, ami menthető volt.

A németek leningrádi, de főként a Moszkva alatti kudarca, majd Sztálingrád csődje kikényszerítette a szövetséges hadseregek felvonultatását is.

A németek elvárásával, a teljes magyar hadsereg bevonásának követelésével szemben csak fél katonai erővel, a lakosságunkból arányosan összeállított magyar királyi 2. hadsereget küldtük ki, amely a szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestből állt. Kiszállításuk 1942 áprilisától júliusig történt Lengyelországon keresztül, ahol útközben a vagonokból a már legyőzött, éhező lengyel testvéreinknek kenyeret dobáltak ki katonáink a tiltások ellenére, mert ők Krisztus katonái is voltak.

Elsőként a szombathelyi III. hadtest vagonírozott ki Kurszkban, amelyet a szombathelyi, a nagykanizsai és a zalaegerszegi alakulatok alkottak. Ők kerültek először harci érintkezésbe a kanizsai 9. könnyű hadosztály révén, amely a Don felé tartva a 10–15 kilométer mélységű, kiválóan megépített védelmi állásokat leküzdve 3 ezer fős súlyos veszteséggel, állománya 20 százalékának elvesztésével érte el a Don vonalát.

A teljes magyar királyi 2. hadsereg a kurszki kivagonírozás után 150–170 kilométert változó erősségű összecsapások közben megtéve, gyalogmenetben, holtfáradtan ért a Don vonalához a kijelölt védvonalat elfoglalva.

A magyarokra több mint 200 kilométeres frontsáv jutott, amelyet 18 gyalogezrednek 80–90 ezer fős harcos létszámmal kellett védenie, alapvető hadászati minimum, a mélységi védelem nélkül, hiányos fegyverzet, ruházat és élelmiszer-ellátás mellett.

Pár hónap múlva megkezdődtek a szovjet támadások, amelyek fő célja a Don jobb partján hídfőállások kiépítése, a magyar védelmi erők felmérése volt, a későbbi általános támadás megalapozásaképpen. Katonáink hős helytállása ellenére hadseregünk már akkor 26–27 ezer fős veszteséget szenvedett el.

A magyar királyi 2. hadsereg a kiválóan felszerelt, korszerű könnyű és nehéz fegyverzetű 60. és 40. szovjet hadsereggel és a 18. lövész hadtesttel nézett farkasszemet.

Hadseregünknek egyetlen mögöttes tartalék hadteste, a német Cramer hadtest volt, közvetlen Hitler parancsnoksága alatt, amelybe beolvasztották az 1. páncélos hadosztályunkat. Ez a többszörös szovjet létszám és technikai fölény előrevetítette a várható következményeket.

A rendkívüli időjárási körülmények, a befagyott Don, a mínusz 30–40 Celsius-fokos hőmérséklet, a nagy hóesés és a hófúvások mind a szovjet csapatokat segítették.

A kaukázusi olajmezők támadási sikertelensége, a Sztálingrádnál bekerített és 1943. február 2-ára kapitulált 300 ezres Paulus-hadsereg kudarca után minden nap érett a nagy általános szovjet támadás. Ez 1943. január 12-én nagy tüzérségi előkészítés után délelőtt 11-kor bekövetkezett.

A Don jobb partján kialakított urivi és scsucsjei szovjet hídfőkből megindult a gyors mélységi előretöréssel, átkaroló hadmozdulatokkal operáló ellenség. Katonáink hősies helytállása ellenére, seregrészeink szétvágásával, majd bekerítésével számunkra kilátástalan helyzetet teremtettek.

Hitler engesztelhetetlen, kérést megtagadó parancsa csapataink visszavonását megtiltotta, a német seregtestek és technika megmentése volt a kizárólagos céljuk.

Jány Gusztáv főparancsnok szerencsétlen és igaztalan, megalázó napiparancsa, amelyet hamarosan visszavonva, dicsérő megállapítást téve korrigált, a sereg morálját alapvetően rombolta és a német parancsnokok igaztalan védekezését erkölcsileg alátámasztotta.

A valóság az volt, hogy a szétválasztott, körkörös védelemre szorult magyar seregtestek többször kitörve bekerítésükből, lényegesen és nem várt módon lassították a szovjet előretörést, és nagy részük volt abban, hogy a német hadsereg és technikájuk kimentése elég sikeres volt, katonáink és parancsnokaink helytállása és áldozatai révén. Voltak csapatrészek, amelyek a hónap végéig kitartottak doni állásaikban, messze az ellenséges erők mögött.

A zalaiak által kitöltött III. hadtestet elsőként választották le az oroszok a 2. hadseregünkről, ami miatt január 15-én hadtestünk maradékai a német Siebert tábornok parancsnoksága alá lettek vonva, visszavonuláskor még az útról is letiltva, golyófogóként használva katonáinkat.

Amikor a több napon át étel nélkül, „10 tölténnyel puskánként” helyzet előállt, gróf Stomm Marcell, a III. hadtest parancsnoka az eddigi hadtörténelemben példátlan módon hadparancsával feloszlatta hadtestét, sokakat megmentve a menekülőkből a dezertáltság vádja esetén előálló kivégzéstől is. Katonáinknak nemcsak az ellenség támadásait, a partizánok rajtaütéseit kellett elhárítaniuk, hanem szenvedniük kellett az étlenség, a testi-lelki kimerülés, a megfagyás, a hóvakság állandó veszélye mellett a németek bajtársiatlan, önző, megvető, agresszív, ellenséges magatartásától is.

Meg kell említeni a hadtesten belüli nagykanizsai 9. könnyű hadosztály parancsnokának, Oszlányi Kornél vezér­őrnagynak a hőstettét is, aki a feloszlatási parancsot katonáival nem ismertette, hanem az utolsó pillanatig helytállva sok csapattest menekülését fedezte, a pusztulástól és hadifogságtól megmentve őket. Méltán nyerte el a 2. hadseregben egyedüliként a Mária Terézia-rendet, mint a legmagasabb katonai kitüntetést.

Január 12-re emlékezve szólnunk kell veszteségeinkről is, a nemzet tragédiája mellett a családok tragédiájáról, hiszen jóformán nem volt olyan magyar család, amelynek a világháború végére ne lett volna egy vagy több embervesztesége.

A magyar királyi 2. honvéd hadsereg 204.334 fővel volt kint. Ebből 41 ezer 992 fő hősi halott vagy eltűnt, 32–37 ezerre becsült a sebesültek száma, amelyből 28.044 főt szállítottak haza, s 28 ezer hadifogoly volt, ezt a szovjet rádió 26 ezer főben publikálta.

Összesen 120–130 ezer fő a bruttó veszteség (átlagban 59 százalék), amelyből a teljesen felgyógyultak, a hadirokkantan maradtak, valamint a hadifogságból visszatértek tovább mérsékelték a tényleges veszteséget. A 207 ezer főből 37 ezer munkaszolgálatos volt, akiknek a vesztesége a felsorolt veszteségben benne foglaltatik, a 24 ezer fős veszteség az átlagnál magasabb, 65 százalék.

Rendkívül nagy teljesítmény, hogy a jelentős szállítóeszközökkel nem rendelkező, súlyos ellátási gondokkal küszködő magyar hadsereg részeinek végül 10 napig sikerült feltartóztatniuk a minden tekintetben (létszám, fegyverzet, ellátás, stb.) igen nagy fölényben lévő szovjet csapatokat. Számos bekerítésből kitörtek a csapataink, végül 1000–1200 kilométeres visszavonulás után 1943 márciusában eljutottak Kijev körzetéig.

Itt kell és illik szólni katonáink harctéri viselkedéséről, emberi magatartásáról. Viselkedésük a polgári lakossággal előírásszerű, fegyelmezett, barátságos volt, amit nemcsak elbeszélések, hadinaplók, hanem fényképek is tanúsítanak.

Tudunk katonáink templom­építéséről, közös gabonabetakarításokról, lovaik kölcsönadásáról, a muzsikok földjének megszántásáról, de a beszállásolt helyekre hazacsempészett kenyérről, ételről is az éhező orosz családoknak. Ha nem így lett volna, akkor a hétgyermekes muzsik nem adja oda az utolsó csupor tejfölét a több napja nem evett apáméknak visszavonuláskor. Ez is hozzátartozik a Don-kanyar néven ismert visszaemlékezésekhez.

Emelt lélekkel, hangsúllyal és mérhetetlen tisztelettel emlékezzünk az 1943. január 12-étől történtekre, azon veszteségeinkre, amelyek a családi, nemzeti fájdalom mellett kétszeresen is számolhatók az ő utódaik megszületésének elmaradásában! A hálás utódok kötelességével tiszteletteljes megemlékezéssel adózzunk ezekre a napokra a doni harcosaink emléke előtt!

Isten áldja meg emléküket!