Hogyan pusztították ki a „toportyánférget” Zala megyéből a 19. században?

„Régente mindenki tarthatván puskát, a nép ezen a vidéken is kedvvel vadászott. Vad elég volt. Az ötvenes években még annyi farkas tartózkodott erre, hogy évenkint többször hajtóvadászatot tartottak rájuk.” – fogalmazott Göcsej ordasairól 1914-ben útjára bocsátott néprajzi kötetében Gönczi Ferenc.

S való igaz, másfél évszázaddal ezelőtt még bárki emberfia találkozhatott farkassal Zala megye „kis Svájcként” is emlegetett vadregényes erdőségeiben, nádas berkeiben. A hagyomány szerint egy ízben – 1857 tavaszán – hazánk bölcse is farkasszemet nézett egy termetes példánnyal a szentlászlói „Gyertyános” erdő mélyén. Deák Ferenc, aki gyakran vendégeskedett rokonainál Pusztaszentlászlón, szívesen töltötte ráérő óráit a természetben, hosszabb-rövidebb erdei sétákat téve a környéken. Egy ilyen alkalommal – és most adjuk át a szót a krónikásnak, Eötvös Károlynak: „Az erdőben pihenőül leült egy vastag fatörzsökre s szivarozott nyugodtan. Kezében botja, térdén felöltője. Egyszerre valami zörgést hall baloldalán, odatekint, s íme egy ordas áll mellette alig kétlépésnyire. Valóságos jól kinőtt hatalmas farkas. Egyik se mozdult. Csak mérték egymást. Az ordas az ő ravasz, élénk tüzes szemeivel, Deák pedig a maga nyugodt komor arcával s oroszlán tekintetével.” A bölcs farkasa végül békésen elszelelt, hogy valahol máshol puskavégre kerüljön, verembe essen, vagy méregtől múljon ki, mert a farkast, mint kártékony dúvadat régi időktől fogva vadászták Magyarországon, így vármegyénk területén is ott irtották, ahol érték.

„Farkaskergetésre” ösztönző intézkedések már a 18. században keletkezett zalai okiratokban is előfordulnak: „Feles panasz vagyon, hogy az farkasok igen szaporodnak és nem kevés károkat okoznak azért egyik helyiség az másikával egyet értvén ki menjenek és vadásszák, üldözzék az mint lehet…” – rendelkezett 1751. május 15-én kelt körlevelében a szántói járás főszolgabírája. A fél évszázaddal később született 1802-es vadászati törvény pedig kimondta, hogy a ragadozó vadakat – köztük a farkast is – jogukban áll az illető törvényhatóságoknak a helyi körülményekhez képest kiirtani, sőt ha szükségesnek látszanék, ellenük hajtóvadászatot rendezni. Később minden egyes zalai farkas fejére 2 forint vérdíjat tűztek ki, a jutalmat pedig az állat levágott füleinek bemutatása mellett a vármegye házi kasszájából fizették ki az elejtőknek. Megyénk farkasállományának alakulásáról és módszeres irtásáról Kapiller Imre „A farkasokat megölik ugye?” című írása nyújt remek fo­gódzót. Cikkéből kitűnik, hogy a 19. század első évtizedeiben agyonvert és kilőtt zalai nagyragadozók fele, (szám szerint 388 példány) az egykori lövői és egerszegi járások területén, azaz a tágabb értelemben vett Göcsej határain belül került terítékre.

A farkasok tűzzel-vassal történő irtása a szabadságharc utáni zavaros években sem hagyott alább, mi több, a jutalomdíj felemelésének köszönhetően talán még fokozódott is. 1850-ben „a ragadozó állatok kiirtása tekintetéből” Bogyay Lajos megyefőnök úgy rendelkezett, hogy „minden egyénnek ki egy agyonlőtt farkas füleit bemutatja,” a korábbi 2 forint helyett 4 pengő forint üthesse a markát.

Megyebéli farkasaink kártételére és erdei körvadászatára vonatkozó forrásdokumentumokat az 1860-as évektől kezdődően találunk a Zalai Archívumban és elenyésző számban az országos sajtó hasábjain. „Ama zsarolások mellett, melyek édes hazánk különféle tájain a hazai vagyont a tatárjárás óta ismeretlen módon pusztítják, nem kevés kárt okoznak e rengeteg erdőktől környezett vidéken a farkasok…” – tudósított ennek kapcsán a Vasárnapi Újság 1861. június 30-án megjelent száma. A cikk szerzője arról számol be a képes hetilap olvasóinak, hogy 1860. június 10-én a Nempthi uradalom határában fekvő 30 holdas erdei vágásban 4 darab öreg farkast, az 1861. június 9-én megtartott hajtóvadászaton pedig két darab kifejlett ordast kerítettek puskavégre a derék lenti és lentikápolnai polgárok. Ugyanitt szerezhetünk tudomást arról, hogy Smekál Antal uradalmi erdőőr a szilvágyi sűrűben 8 farkaskölyköt fogott, így egy esztendő leforgása alatt 14 darab fenevadat pusztított ki a lövői járásbeli vidék az alkotmányos tisztviselők legnagyobb örömére.

A következő év áprilisában Gutorfölde, Náprádfa és Mikefa községek elöljárói panaszkodtak Egyed Mihály novai alszolgabírónak, hogy jószágaik közt a farkasok igen nagy pusztítást végeznek, mert az erdei tisztásokon legeltetett marháikat naponta „elragadozzák”.

Kiderült, hogy előző hónapban a gutorföldi legelőn számos sertést és egy tehenet, a náprádfai újmajori kaszálón hét birkát és több disznót, a mikefai határban pedig egy lovat és egy csikót támadtak meg és téptek szét a szomszédos ortaházi erdőkben tanyázó vadállatok. Körvadászatukra 1862. május 27–28-án került sor, ám a „pusztító farkasok ellen” szervezett hajtás eredményét dokumentáló iratok sajnos nem maradtak ránk.

Nem sokkal később a szilvágyi határban fekvő Benczei-erdőn, Bán Ferenc barabásszegi földbirtokos kárára rendeztek vérfürdőt a környék bárányhúsra éhező ordasai. Miután a gazda 450 darabos birkanyáját szétugrasztották, annak egy részét a novai, egy részét pedig a szilvágyi nagy erdőségekbe kergették, ahol 25 ürüt kivégeztek és részben felemésztettek, további 22 jószág összeszabdalva, de még élve került elő, 28 állatnak pedig nyoma veszett. Bán Ferenc elpanaszolta, hogy a – 10 fenevadból álló – gyilkos falka régóta büntetlenül garázdálkodik a környéken. Étlapjukon korábban is szerepelt már göcseji birka és sertéscomb, és egy ízben az is megtörtént, hogy a szilvágyi erdőn lakó szurokfőző házőrző kutyáját terítették ki és falták fel szőröstül-bőröstül.

Elpusztításukat a szolgabíró előzetes tervezete alapján folyó év május 9–10-ére tűzte ki a főispán. A farkasok elleni „hadjárat” idejére mozgósításra került a vidék valamennyi notabilitása, uradalmi fő- és alvadásza, közbirtokosa és más egyéb fegyvertulajdonosa, míg az érintett falvak minden házból kénytelenek voltak (pénzbüntetés terhe mellett) minimum egy hajtót kiállítani. Ennyi ember bevonása már komoly szervezést igényelt volna, a körvadászat azonban kudarcba fulladt. Amint Egyed Mihály novai szolgabíró későbbi jelentéséből kiderül, mindkét vadásznapon általános káosz uralta a terepet. A puskások vaktában leadott céltalan lövöldözése, lőállásaiknak kártyázás és tivornyázás céljából való elhagyása, továbbá a hajtók engedetlensége, italozásai és tömeges libasorban történő menetelése odáig vezetett, hogy a szolgabíró kénytelen volt a vadászatot félbeszakítani és a népet hazazavarni. (Ebben ludas lehetett maga a bíró is, aki egy korábbi vadászatra például a következő szavakkal invitálta kollégáját, Szalmay József alszolgabírót: „Józsi Komám! Csutora is legyen de tele!”) A hajtáson mindössze egy őzbak és két róka esett, „toportyánt” pedig csak hármat láttak, de azoknak is sikerült időben és sértetlenül kereket oldaniuk. Ezek után nem csoda, hogy a környék ordasai egyre vakmerőbbé és vérszomjasabbá váltak. Október 12-én este a pördeföldi uradalmi birkanyáj közé tört vadállatok 56 jószágot marcangoltak szét. November elejére a főispáni helytartó azzal az indokkal, hogy „a farkasok elvesztve félelmüket, oly megszelídültséget tanúsítanak, miszerint éjszakánként a falukba lévő birkaaklokba betörnek, a birkákat elragadják, összemarcangolják, nappal pedig a réti legelőkön a csordanyáj között a pásztorok által űzetnek, s így veszélyességük emberek s állatokra nézve elszaporodottságuknál fogva, naponta figyelemre méltóbbá válik”, ismét kétnapos hajtóvadászat elrendelése felett határozott. Tanulva azonban a korábbi hibákból, ezúttal a vadászati tervben foglaltak szerint kiparancsolt 4–5000 (!) ember féken tartása érdekében a hajtók és a puskások közé beosztott marcona csendőrök és a vármegye daliás hajdúi biztosították a körvadászat zavartalan lebonyolítását.

Ezt követően már egyre ritkábban szólt farkasüvöltés a zalai éjszakában. A módszeres és kegyetlen dúvadirtás, az évenkénti kíméletlen hajtóvadászatok eredményeként az amúgy is szórvány populáció végleg kiszorult a megye középső vidékéről, és úgy tűnik, a szaporodási időszakban már meg sem jelent többé. Göcsej egykori farkasállományának végső felmorzsolódása az 1870-es évek elején vette kezdetét. Az utolsó ordasokról szóló hírek 1878 telén érkeztek erről a tájról. Január 2-án a Vadász- és Versenylap szellőztette meg, hogy a Szilvágy környéki erdőkben megrendezett hajtóvadászat során „egy igen erős farkas lövés nélkül menekült”. Ugyanez az állat másnap a szilvágyi disznófalkára támadt, egy malacot meg is ölt, ám a további vérengzésnek elejét véve „a kondász által észrevétetvén, e tervében megakadályoztatott”. Szintén ekkor jelentette a novai járási rendőrtizedes Zarka Miklós főszolgabírónak, hogy Barabásszeg és vidékén ismét farkasok vertek tanyát. A kustánszegi erdőn Bodó István helyi lakos 10 forintot érő disznaja, a Fényesi-major alatt pedig, a már ismert Bán gazda 8 forintra taksált fejőskecskéje esett áldozatul a farkasétvágynak.

Mi lett az utolsó göcseji ordas(ok) sorsa? Nem tudni. Mindenesetre pár év múlva az országos Vadász Lap 1882. május 25-én megjelent számában már kritikai észrevételként tették közzé, hogy Göcsejben „a farkas nem is állandó vad, csak nagyobb tartós teleken – ha a Dráva és Száva befagynak – látogat el a fenevad az ottani erdőségekbe”.