Beszélgetés Szabados Tamás operatőrrel, a Másfél millió lépés… című film alkotójával

Több mint 40 éve, 1979. július 31-én reggel 7 órakor indult el a stáb (kétéves előkészítést követően) az Országos Kéktúra keleti végpontjától, a Zempléni-hegységben lévő Nagy-Milicről, és két és fél hónap múlva, több mint ezer kilométert gyalog megtéve érte el a nyugati végpontot az Írott-kő alatt, a Kőszegi-hegységben. Következő tavasszal több helyszínre vissza kellett térniük, olyan enteriőrök – templombelső, könyvtárak – felvételéhez, amelyekhez a gyalogtúrán használt kamera nem volt alkalmas. Az utómunkálatok közel 550 napig tartottak, a 14 részben leadott sorozat első epizódját 1981. május 12-én sugározta a televízió.

Keddenként, az Esti mese és a Híradó előtt, 18.20-kor láthatták a nézők. Az első adást követően úgy szegezte a képernyő elé a nézőket a sorozat, ahogy talán még a focimeccsek sem.

A napokban tölti be 85. életévét a film egyik operatőre, Szabados Tamás, akivel elsősorban róla magáról beszélgettünk, ezen alkotás kapcsán. Az igazán zseniális alkotó emberek egyszerűek és keresetlenek, és végtelenül szerények – Szabados Tamás is ilyen. Minden földrészen járt, beleértve az Antarktiszt is, érdekfeszítően tud mesélni úti élményeiről, de most szűkre szabott kereteinkhez igazodva azok töredékéről sem eshet szó.

– Honnét volt a kapcsolat Rockenbauerral?

– Dolgoztunk már együtt, először Mongóliában, aztán az Antarktiszon és Afrikában, Tanzániában is, hosszú időket töltöttünk összezárva, ismertük egymást jól.

– Mégis, hogy kell elképzelni, mit mondott a társaság által csak Rokinak nevezett Rockenbauer, mikor beharangozta ezt a programot? Azt mondta: helló fiúk, gyalogolhattok velem 1000 km-t, napi 24 órát dolgozhattok, pénz nem jár érte, de gyertek?

– Azt mondta, az a terve, hogy tervez egy utat a régi kéktúra-útvonalon. Menjünk végig, csináljunk egy filmet, de olyan körülmények között, ahogy akkoriban a turisták mentek. Később folytatódott …és még egymillió lépés címmel, ami a dél-dunántúli kéktúra-útvonalon készült – az elhaladt Zalaegerszeg és Nagykanizsa mellett is – a harmadik pedig Szekszárdtól vissza a kiinduló pontig. Ez az utolsó etap kerékpártúra volt, az Alföldön nem lett volna értelme baktatni 1600 km-t. Összesen tehát 3600 km. Mikor Sárospatakra visszaérkeztünk, letettük a kerékpárokat, és gyalog mentünk föl a csúcsra, a Nagy-Milicre, ott búcsúzott el a társaság ettől az egésztől. Akkor már nem volt velünk a Pali…

– Van emlékhelye Nagykanizsa közelében, az Örömhegyen.

– Igen, Szekszárdon is van egy kopjafája. Sok helyen, nagyon sok helyen megőrizték a vele való emlékeket. Azt kérdezte, hogyan indult el ez az őrület. Hosszú évek után, a közszolgálati televízió, az akkori Natura szerkesztőség elfogadta, mehetünk. Roki ragaszkodott – joggal – a színes filmhez. Ez azt jelentette, hogy a Magyar Televízió majdnem az egész éves színesfilm-keretét elvitte ez a téma. Irigyeltek is minket, meg haragudtak is ránk. Akkor már mindenki szeretett volna színesben forgatni. Például korábban csináltam Zalatnay-show-t, amiben részletek voltak színesben. Nem kaptam hozzá színes filmet, a Filmgyártól kellett kérnem. Visszatérve, óriási mennyiség kellett a sok-sok részhez, és a megfelelő minőség Kodak vagy Fuji volt, mindkettő valutás, amihez külön elnöki engedély kellett, hogy egyáltalán kiadják.

– Csak hogy a fiatalabbak is megértsék, az szóba se jöhetett, hogy a Rockenbauer ír a Kodak cégnek és szponzorációt kér, ez a szocializmusban lehetetlen volt.

– Abban az időben ez ismeretlen volt. A mi legnagyobb támogatottságunk az volt, hogy egy kesztyűgyártól kaptunk egy-egy pár kesztyűt, amikor az Antarktiszra mentünk. A hűtőgépgyár pedig megengedte, hogy bemenjünk a hűtőkamrába, és kipróbáljuk a sátrat, a hálózsákot, meg a kamerát, amelyik 1 percig ment a mínusz 16 fokon, és aztán megállt. Az Antarktiszon aztán egyszer sem volt ilyen hideg, mert nyáron voltunk ott, és csak –3-4 fok volt.

– Tehát Rockenbauer hihetetlen szívóssága vitte sikerre a dolgot. Ma már tudjuk, az ő jóvoltából a Másfél millió lépés és a folytatása a magától értetődő hazaszeretet filmjévé lett, s ahogy Papp János (szintén nagy túrázó) színművész idézte Váci Mihályt, a filmek nyilvánvalóvá tették, hogy „van egy másik, egy híreken túli Magyarország”. Közös – örök – élménnyé vált, mind a film alkotói, mind pedig azok számára, akik nézték. Egy szombathelyi orvosnő 17 éves korában az önök filmje nyomán indult el a társaival országjárásra, bár valahol a Bükkben abba kellett hagyniuk, nem sikerült soha megcsinálniuk a teljes kört, de nagy turisták lettek. Az orvosnő „oltott be” engem a teljesítménytúrázás iránt, és én is továbbadtam ezt a szenvedélyt – tehát végtelen hatása van a filmjüknek!

– Egymásra ható dolgok, kölcsönhatás – bólogat egyetértőleg az operatőr.

– Mit hozott ez a Másfél millió lépés az ön életébe?

– Nagyon szerettem azokat az embereket, akik a föld mellett kínlódtak és akikkel akkor nagyon közel kerültünk egymáshoz, annyira, ahogy soha addig. Amikor nem vettek fel a színművészeti főiskolára, akkor én a Faluszínháznál dolgoztam, vidékre utazva ismertem meg azokat a pici falvakat, ahol boldogan fogadták ezt a fajta kultúrát abban az időben. Nagyon szerettem, a borzasztó kocsmai WC-k és szörnyű körülmények ellenére is azt az életfelfogást, amivel ezek az emberek éltek.

– Ennek mi volt a lényege, a tisztesség, a szívósság?

– Igen. És a röviden fogalmazás. Ők 3-4 mondatban meg tudták határozni az élet lényegét, a szeretetkapcsolatokat, munkakapcsolatokat. Bölcsebb emberek tulajdonképpen az én szememben. Szélhámosságmentesebbek. Nem mindenki, félre ne értsen… Pali mellett ezeket az embereket ismerhettem meg. Száz és ezer csoda helyen járhattam a világban, de a pilisi len viszi a pálmát. Ez világvirág, évelő magyar virág, ami itt született Magyarországon. Vagy például a babócsai nárciszról csinálhattam filmet, ott van egy Európa-hírű nárciszos, és azokról a mátrai völgyekről is, ahol nem az erőmű füstje, hanem azok a gyönyörű párák vonulnak végig. Az operatőrnek nagy élménye, mikor ezeket a szépségeket látja. Vagy például azokat az erdőket, a csodahelyeket, amikről azután én később feleségemmel, Rozsnyai Margittal 200 filmet csinálhattam. 53 forrásról is csináltam később filmet, ezekből legalább húszat-harmincat akkor ismertem meg, amikor a Másfél millión baktattunk. Csinálhattam 16 fáról filmet, amiket akkor ismertem meg, amikor a Roki mellett kaptathattam az országban. Ezek a fák jelfák, különleges fák, értékes fák. Ott született az elmélete, hogy mindenkiről fát kellene elnevezni. Nem a celebeket kellene hirdetni és belevésni a nevüket a kisemberek fejébe! Vannak Rockenbauer Pálok, Fa Nándorok, olyan emberek, akik mögött teljesítmény, gondolat van, akiknek a nevét érdemes megjegyezni.

– Talán emlékszik egy Csöde közelében élt remetére, Oszkárra is, ő is szerepelt a filmjükben.

– Igen, igen, leültünk a háza lépcsőjére és olyan szép dolgokat mondott. Olvasott volt, amiből csinált magának egy teljes, sajátos világképet. Hozzákapcsolta a magányosságot, a gondolkodóképességet. Megmaradt az emlékeimben például az a salomvári idősebb pap, akinek különleges gyűjteménye volt. Kincsek. De nem arany, meg ezüst, hanem olyan kincsek, amik egy életet ölelnek át, Bibliák családi bejegyzésekkel, aztán a katonaélet különlegességei, ahol mindenütt ott volt a hit és az Isten. Azok a fájdalmak, meg azok az érzelmek, amiket egy falusi ember az útja során megélt. Aztán volt egy másik csodahely, Szabolcs Péteré, csodálatos volt a Péter malmában, a malom mellett a kiállítását filmeztük.

– Ön most 85 éves. Miért érdemes élni? Mi a csodálatos az emberi létben?

– Mindig kell valamit csinálni, ami megmarad utánunk. Borzasztó kevés dolgot hoznak létre az emberek, én azt hiszem. Megmaradnak a szeretetkapcsolatok a családban. De látom, egy időben az újságban napjában ötször olvastuk valakinek a nevét – politikusnak – napjainkban pedig már eszünkbe se jutnak ezek a nevek. Agyondicsért emberek voltak, akárcsak a mai celebek, akik kulturálatlan, szélsőséges viselkedésükkel kerülnek középpontba, de persze kérészéletűen. Rockenbauer Pál neve meg fog maradni. Én is sok dolgot csináltam, sok dolog marad utánam. Sokan ismernek és szeretnek, de hol vagyok Rokitól! Rockenbauer halála után jött az életembe Rozsnyai Margit – aki haláláig, 29 évig volt a feleségem. Eleinte pótolta nekem a Rockenbauert. Olyan természetszeretete, olyan tiszta gondolkodása volt – pszichológus volt – tőle én őrült sokat kaptam az életben. Alkotótársakká lettünk, együtt éltünk és együtt léteztünk. Együtt akartuk ezeket a témákat filmre vinni: a forrásokat, a fákat. Ha belegondolok, hogy mennyi csodát hagyott maga után! Mennyi filmnek írta ő a forgatókönyvét, és a narrátoruk is volt. Iszonyatosan nehéz volt, hogy őt is elveszítettem két éve, aki igazán a társam volt.

– Nehéz ebben a korban?

– Az egészség megrendülése miatt nehéz, az emberben mindig ott a félelem. De jó visszagondolni, szép életet éltem, sok szép csodát kaptam.

– Módosíthatjuk a mondást „navigare necesse est” úgy, hogy gyalogolni is szükséges és muszáj?

– Igen, azt is mondhatjuk. Az én életemben talán a legérdekesebb az volt, hogy strapabíróbb voltam a gyaloglásban, képes voltam rá, hogy győzzek önmagam fölött is, lássam, az élet mennyi perspektívával van tele. Az erdő békéje, a következő falu, valóban, mint a hajósoknak a távoli kikötő… Menni kell, és szeretni azt, amit az ember csinál. Szeretem a fát, a forrást, amiről a filmet csináltam. Szeretni egy forrást? Mi az? Bámultam, tiszteltem, csodáltam, tele voltam örömmel, amikor egy forrás mellett dolgozhattam. Ő meg azért szeretett belém, mert látta, ahogy ráhajolok a kamerára. Hiszen mondta is! „Nem tudod elképzelni, hogy milyen látvány azt messziről látni, hogy a legyek sétálnak a hátadon, a szúnyogok csípnek és te nem törődsz vele!” Igen, az ember ilyenkor semmivel nem törődik, mert ott akkor arra gondol, milyen gyönyörű ennek a fának a csillogó levele, a levelek erezete… Meg a világ, hogy milyen szép!