Kezdetben Táposka volt, ma már oda tartozik – Kuczogi Veronika útja Zalából a Maros Művészegyüttesbe

Kuczogi Veronika ötéves kora óta a tánc rabja, ma már hivatásos pályájának gyökerei szülőfalujába, Zalaapátiba nyúlnak vissza, ahol Kis-Molnár István gyereknéptánccsoportjában ismerkedett az alapokkal, majd keszthelyi iskolája együttesének is lelkes tagja lett. Afféle égi jel volt, nem a szülői befolyás hatása, jegyzi meg.

– Sok mindent kipróbáltam, fuvoláztam is például, de a tánc lett az enyém, ezért, egészen pontosan a Zalai Táncegyüttes miatt mentem Zalaegerszegre tanulni a Mindszenty-gimnáziumba – meséli Veronika. – Talán tizedikes lehettem, amikor végérvényesen beleszerettem ebbe a kultúrába, a viseletbe, a közegbe: a nagy táncos családba, az idetartozásba. Varga János Boxos pedig amellett, hogy a táncra és az életre is nevelt, olyan tudással vértezett fel mindannyiunkat, amelyért ma is köszönettel tartozom neki. Nyaranta elvitt minket tánctáborokba Erdélybe, és olyan fantasztikus embereket mutatott be nekünk, akik meghatározóak voltak a számomra.

A sorsfordító pont az érettségi előtt érkezett el a zalaapáti lány életében. Az Európa-hírű marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes tánckarvezetője hívta kávézni, aki arról beszélt neki, egy kolléganő nyugdíjba megy, s lenne helye a hivatásos társulatban. Később más vezetőkkel is találkozott, majd a matúrát követően úgy döntött: útra kel, belevág az idegenbe, az ismeretlenbe. Az álmaiért, önmagáért.

– Azt hiszem, a szüleimet – bár nagyon féltettek – nem leptem meg, hiszen látták, erről szól az életem, minden szabad percemet a tánccal töltöm, ez pedig komoly lehetőség volt, „soha vissza nem térő alkalom”. Persze ők inkább azt szerették volna, ha itthon maradok, elmegyek például a táncművészeti egyetemre Budapesten, de nem tartottak vissza, amiért most is hálás vagyok nekik – fogalmaz Kuczogi Veronika, aki az árnyoldalról is beszél, hiszen például csupán évente kétszer láthatja a családját, karácsonykor és a júliusi szabadság idején. Persze, a videotelefonnak hála, azon a kis képernyőn keresztül azért rendszeres és szoros a kapcsolat.

A táncos lány anno egyetlen jókora bőrönddel felült Pesten a távolsági buszra, s hatalmas gombóccal a gyomrában útra kelt. Az első hetek nehezek voltak, de szép lassan belerázódott mindenbe, amiben kollégái nagyon sokat segítettek, az idősebbek szinte pótanyaként álltak mellé, ám mindig bennük volt a rejtett kérdés: meddig marad? Nem tudhatták, mindez csupán kalandvágy vagy igazi elkötelezettség, akadt, aki csupán három hónapot jósolt neki Marosvásárhelyen. Nos, mindennek már négy éve.

– Sokan kérdezték tőlem – folytatja –, hogy a királyfit kerestem-e ott, vagyis a szerelem dolga miatt mentem-e, de a válasz: nem. Ilyen érzelmi döntést egyébként sem hoztam volna, mert az nem szül jót, valószínűleg már itthon lennék. Viszont beleszerettem a hegyekbe, az ottani közegbe, a népi kultúra autentikus bölcsőjébe, ismerem azokat az erdélyi embereket, akiknek a táncait magam is táncolhatom. Ez nagyon komoly megtartó erő.

Veronika élete azonban nem fenékig tejfel, hiszen hivatásával párhuzamosan egyetemre jár, idén végez koreográfusként, a Magyar Táncművészeti Egyetem kihelyezett karát pedig két év múlva fejezi be. Így hát (szabad)ideje nem sok van, éppen ezért románul még nem tanult meg, bár ha nyáron kézhez kapja a diplomáját, s kicsit enyhül a szorítás, mindenképpen szeretné elsajátítani a nyelvet.

– Volt olyan eset, amikor az egyetemről hazafelé sétálva megállított egy néni, érdeklődve, merre van egy bizonyos bolt – elevenít fel egy történetet. – Értettem, mit kérdez, de mondtam neki a bemagolt kis szövegemet: „ne haragudjon, hölgyem, nem beszélem jól a nyelvet”. Szerintem arra gondolt, ottani vagyok, és annyit jegyzett meg: jó, hogy Romániában élsz, de nem tudsz románul. Rossz érzés volt, de nem tudtam neki elmagyarázni, hogy Magyarországról érkeztem, nem helyben születtem.

Veronika azt mondja, más „nemzetiségi konfliktus”, hátrányos megkülönböztetés nem érte, román kollégái közül pedig – hiszen a Marosnak van román tagozata is – többen nagyra értékelik, hogy oda települt, és nem kívülállóként tekintenek rá. Pláne annak fényében, hogy nem tipikus történet az övé, a fiatalok inkább onnan jönnek Magyarországra, vagy még nyugatabbra jövőt építeni. Azt is kedvelik benne, hogy próbál velük románul beszélni, a nyelvi sutaságokra, hiányosságokra pedig biztató mosoly a válasz.

Beilleszkedését persze segítette, hogy jobbára magyar környezet veszi körül, a művészegyüttesben és a marosvásárhelyi egyetemen is.

– Nincs különbség abban, hogy valaki anyaországi, vagy határon túli magyar – összegzi tapasztalatait. – A magyarság nem attól függ, ki hova született, melyik országban él, mégis sokan skatulyáznak, attól függően, honnan szemlélik a világot. Kezdetben engem is – persze poénosan, kedvesen – Táposkának neveztek, de soha nem éreztették velem, hogy ne tartanának közéjük valónak, tartozónak. Ez persze a közös kulturális gyökereinknek, érdeklődésünknek is köszönhető.

S hogy melyik az otthon?, ismétli mosolyogva a kérdést. Mindkettő. Akkor is azt mondja, hogy hazamegyek, ha Marosvásárhelyről elindul Zalaapáti felé, és akkor is, amikor a munkahelyéről vagy az egyetemről hazatér apró garzonjába.

– Beilleszkedtem és befogadtak – folytatja a gondolatot. – Zalában is itthon vagyok, hiszen itt nőttem fel, ide kötnek a családi szálak, és ott is otthon vagyok, mert kaptam egy második családot, a Maros Művészegyüttest. Nagyon hamar felnőttem, önálló lettem, már négy éve van állásom, s ez a társulatnak, a közegnek is köszönhető.

Azt mondja, 22 évesen nem gondol magára profi táncosként, attól függetlenül, hogy ez a hivatása, ha tetszik, a munkája. A meghatározás majd talán tíz esztendő múlva lesz igaz, de ahhoz még nagyon sokat kell tanulnia, függetlenül attól, hogy néhány hét múlva diplomát szerez. S mindezt olyan forrásokból, emberektől teheti – akár idősebb kollégáitól –, akik nagyon sok pluszt adnak napról napra, bár talán nincsenek is ennek tudatában. Példaképeket talált ottani társaiban.

A szellemiség, a közeg is utánozhatatlan. A jogelőd Állami Székely Népi Együttes 1956 őszén alakult, önmeghatározása szerint azért, hogy összegyűjtse, feldolgozza és bemutassa a romániai magyarok, románok, németek és más nemzetiségek népdalait, táncait, szokásait. A fundamentum nagyon erős.

Veronika most itthon van, a vírushelyzet miatt döntött úgy, hogy hazajön a szüleihez, bár a romániai kijárási tilalom bevezetése után még hat hetet kivárt, remélve, hogy enyhül a helyzet. Ám a művészeti intézmények és az iskolák most is zárva vannak, nincsenek előadások, próbák, de az élet így sem unalmas, sőt: három hét telt el Zalaapátiban addig, amíg a szüleivel végre nyugodtan, ráérősen megihatott egy kávét a teraszon, mert sorra jöttek az online feladatok, vizsgák, így szinte folyton a gép előtt ült, dolgozatot írt vagy táncolt, nem dőlhetett hátra.

– Apukám és testvérem készített nekem egy kis kuckót az udvaron, ott született például a Karantén című koreográfiám, amit elküldtem az oktatóimnak. Mit mondjak, online tánccal foglalkozni elég nagy falat, nem csak a hallgatóknak, a tanároknak is, ám furcsa­mód, ez a távoli digitális világ kicsit közelebb hozott bennünket egymáshoz.

Veronika otthon (ha innen nézzük: odaát, Marosvásárhelyen) tervez jövőt, elvégre, ahogyan mondja, neki ott még dolga van. Először is elvégezni a második szakot, aztán pedig…

– Maradok, mert ott van az életem, és az is lehet, ott lesz családom, olyan kapcsolatom, ami még szorosabban odaköt. Nem akarok mindenáron visszajönni, de persze ez nagyban függ az adott helyzettől, a Maros Művészegyüttestől és a sors­tól is. El tudom képzelni Maros megyében a jövőmet, mert az a közeg az enyémmé vált, nem érzem idegenben s idegennek magam, attól függetlenül, hogy egyelőre nem beszélek jól románul. A bőröndöm most is félig össze van pakolva, ha szólnak, hogy indul a munka, kezdődnek a próbák, azonnal megyek, és abban reménykedem, hogy az együttes fontos, stabil tagja maradhatok. Ha úgy hozza az élet, lehet, akár örökre ottmaradok.