A székek történetének csak az utolsó 300 évéből vannak kézzel fogható darabok

Sok érdekesség mellett ez is kiderült Szemerey Tamás, a Soproni Egyetem ma már nyugdíjas tudományos munkatársának széktörténeti előadásából. A szék ősének az egymásra rakott, összekötözött ágakból készült alkalmatosság tekinthető, ahonnan elindulva igen hosszú utat járt be ez a bútordarab.

Fejlődéstörténetének valójában csak az utolsó négyezer évét ismerjük, azon belül is csupán az elmúlt mintegy háromszáz évből állnak a kutatók rendelkezésére kézzel fogható, vizsgálható darabok, amelyek segítségével fel lehet térképezni a székkészítés technikájának fejlődését, alakulását. Az ősi bútorok azonban nemcsak az időnek estek áldozatul, de azért sem maradtak fent, mert az új technológiák megjelenésével a régi, idejétmúlt darabokat általában felhasogatták, elégették. Aki szeretne elmélyedni a bútorok történetében, annak mindjárt az elején ajánljuk Kaesz Gyula neves tervezőművész és főiskolai tanár összefoglaló stílustörténeti tanulmányát, amely az Ismerjük meg a bútorstílusokat címet viseli.

Többet tudtak, mint gondolnánk

Nagyon valószínű, hogy az első ülőalkalmatosságokat az egyiptomi birodalomban készítették. A sírkamrákból, falfestményekből elég pontos képet alkothatunk arról, hogyan is néztek ki ezek a bútorok. Az is valószínűsíthető, hogy ez a bútordarab – amelynek azonban már akkor több formája létezett – az ókorban csak a kiváltságosok házában volt fellelhető. Szemerey Tamás már az előadás ezen részében rámutatott arra, hogy az ókorban sokkal többet tudtak, mint azt ma gondolnánk. Ez a kijelentés pedig leginkább a technikai megoldásokra vonatkozott. Az ókori egyiptomiak kapcsán például a kárpitozásra, amely a későbbi évszázadokban úgy eltűnt, mint az a bizonyos szürke szamár. Olyannyira, hogy kárpitozott székekkel legközelebb csak a barokk idején, vagyis a 16. században találkozhatunk.

Székeket más ókori kultúrákban is használtak: a görögök már a mükénéi korban – Kr. e. 16–12. század –, továbbá az etruszkok és később a rómaiak is. Igaz, ekkor még bizonyos szerszámok és technika híján például márványba faragással vagy fa esetén az egyes alkotórészek összekötözésével készültek székek – ilyen volt az összecsukható, hordozható szék vagy más néven ollószék is, amely ollószerűen keresztbe rakott lábakkal és szövetből vagy szövött hevederekből alkotott ülőlappal bírt. Fát hajlítani nem tudtak, ezért a hajlított részekhez a természetben kerestek görbe darabokat, amelyeket kettéhasítva szimmetrikus alkotóelemeket kaptak.

Ugyanakkor már az ókorban ismerték a fúrót, a profilgyalut s a faesztergálás technikáját is. Jelentős áttörést ennek a bútordarabnak a készítésében azonban csak a fémszerszámok megjelenése hozott.

Méltóságjelző bútordarab

A faszékek legkorábbi formája egy lécvázas szerkesztésű ácsolt bútor, amelynek ülését növényi anyaggal vagy szíjjal kötötték be. A székmerevítők ebben az időben még nem díszelemek, a konstrukció tartását szolgálták, vagyis azt biztosították, hogy a szék ne roskadjon öszsze, amikor ráültek. Egy másik forma a Kr. e. 2. évezredben kialakult becsapolt lábú gyalogszék, amelyből aztán a 15. században Itáliában fejlődött ki a becsapolt lábú, deszkatámlás szék.

Ez Magyarországra a 17. században jutott el, falun pedig csak az 1700-as években figyelhető meg az elterjedése. A magyarok egyébként a széket a honfoglalás előtt, török közvetítéssel ismerték meg, és kezdetben nálunk is méltóságjelző bútordarabként tartották számon. A lécvázas szék a 13. századtól került a módosabb falusi házakba, s idővel széles körben elterjedt. A székek készítésekor sokáig a funkció határozta meg a formát, az ülés kényelme csak a 18. században került előtérbe. A rokokó idején a karosszékek mellett megjelentek a már nem egyenes, hanem némileg döntött háttámlájú, majd a fejtámlás székek is, amelyekből még később a fotelek fejlődtek ki.

Új szakmák születése

Az évszázadok alatt a székek, asztalok, ágyak és egyéb bútorok készítése önálló szakmává vált, és a bonyolultabb szerszámok, illetve az asztalosműhelyek megjelenésével már minőségibb, stabilabb darabok kerültek ki a mesterek kezei alól. A kárpitosmesterség is a székgyártásból nőtt ki. Fentebb említettük, hogy a kárpitozás eltűnt a középkorban, és csak a barokkban bukkant fel újból. Eleinte nem állt másból, mint a székre kötözött textilből, amely némileg kényelmesebb ülést biztosított. Idővel azonban nagyon is sokat fejlődött, és a gobelinekből kialakultak a hímzett kárpitok is. A kárpitozás másik jellegzetes anyaga a bőr volt, amit viszont eleinte a nyergesek készítettek. A belőlük kiváló mesterekből lettek aztán a kárpitosok.

Thonet és Breuer

Az ipari forradalom megjelenésével a székek gyártása is a gyárak szalagjaira került át. Így mind a formákban, mind a kialakításban inkább az egyszerűség és az egyszerű anyaghasználat dominált. Ennek a fejlődésnek az egyik fontos lépcsője volt az osztrák Thonet munkássága, akinek a fa hajlításának technikáját köszönhetjük. A kézi faragástól eltérően így gyorsabban és több példányban is elkészíthette ugyanazokat a formákat. Ennek a székgyártási módszernek a kifejlesztése gyakorlatilag forradalmasította a székpiacot, és igényes formavilágú székek gyártását tette lehetővé a nagyközönség számára is. A 20. században a székek formájának, anyagának és stílusának jószerivel csak a képzelet szabott határt. Ami minket, magyarokat illet, csak egyetlen magyar bútortervező vált világhírűvé: Breuer Lajos Marcell, vagy ahogy a világon mindenütt ismerik, Marcel Breuer. Ő a Bauhaus mestere volt, aki 1925-től a kerékpárkormány felépítéséből merítve tervezett csővázas bútorokat és berendezési tárgyakat. Könnyűszerkezetes és dinamikus vonalvezetésű, hajlított acélcsövekkel és vászonnal kombinált Wassily székével forradalmasította az addig bevett gyártási módszereket.

Apropó: ön milyen széken ül?