Huszonkét kilométeres, háromórás kirándulás a szentpétervári Ermitázsban

Ha csak az épületre koncentrálunk, talán valami visszaadható, de természetesen semmi nem pótolja a személyes átélést.

Ennyit a mentegetőzésről. A Néva folyó partján, a Péter–Pál-erőddel szemben álló, jellegzetes fehér-zöld-arany épület hosszan nyúlik el, hiszen eleve három részből áll. Nagy Katalin (1729–1796)cárnő építtette, nevét a francia remetelak (hermitage) szóról kapta. Olasz építész, Rastrelli tervei alapján készült 1754 és 1762 között, barokk stílusban. A francia és olasz hatások, egyáltalán a korabeli Európa építészete, életminősége lehetőség szerint mindenbe beleitta magát a város létrehozása utáni században. A kétemeletes palota elé érve a homlokzat aranyozott oszlopfős fehér oszlopai közötti ablakokba beleképzelhetjük a Romanovokat, akik már láthatták a folyó túloldalán elterülő Péter–Pál-erődöt, amely jó negyven évvel korábban épült. Betérve majdan láthatjuk, hogy a pompa őrzése, a folyamatos felújítás nem terjed ki az ablakkeretekre, bár a lepattogzott festék nyilván részletkérdés mindahhoz képest, amit aztán a századok felhalmoztak a termekben.

Noha nem képtárnak készült a palota, a szerkezete, az 535 terem egymásutánisága, a körbejárható folyosók alkalmassá teszik a korszakok szerinti tagolást is. Újabb időkben a műélvezetet alighanem kevésbé. Az évi 3 millió turista egyikeként talán ne is álmodjunk arról, hogy megállhatunk egy Rembrandt, egy El Greco, egy Goya, egy Michelangelo, egy Raffaello, egy Renoir, egy Cézanne előtt, miközben le­gyaloglunk házon belül huszonkét kilométert. E sorok írója tavaly ősz végén úgy érezte, mind a hárommillió látogató ugyanaznap érkezett. Közülük a legtöbben természetesen Kínából. (Előfordul, hogy erős benyomása van az utazónak arra vonatkozóan, hogy Kína turistával foglalja el Európát.) Szóval áhítatra ne számítsunk. Persze ugyanígy járhatunk a Louvre-ban Párizsban vagy az Uffiziben Firenzében.

Mégis megéri minden percét. Esik az eső, hosszú a bejutni vágyók sora, amely mellett szorgalmasan fotóz egy idegen. Gyanakszunk, elvégre Kelet-Európából jöttünk az oroszokhoz. Majd később, jó háromórás ámuldozás után kiérve meglátjuk a marketingfogás produktumát: aprócska tányérkák közepén a saját arcképünk köszön vissza. Hűtőmágnessé lettünk, megvehetjük magunkat – 10 euróért! (Rubelben is van ára, de nem az hangzik el elsőként, ki érti…?) A bóvliipar szintet lépett, naná, nem hagyhatjuk saját magunkat az élelmes üzletembernél, ki venne meg bennünket, nem igaz?

A világörökség részét képező épület látott jobb-rosszabb napokat, a carrarai márvánnyal, gránittal, aranyozott bútorokkal, ezerféle fából készült intarziás ajtókkal és mennyezettel, gobelinekkel, velencei csillárokkal ékes termek nemcsak a cári famíliának adtak otthont, mielőtt a művészet templomaivá lettek, hanem a szovjet időszak vezérkarának is. Igaz, 1917-ben szinte azonnal állami múzeummá nyilvánították. Ki tudja, mit éreztek Szentpétervár gyári munkásai, a Névát hajózó matrózok, amikor először betekintést nyerhettek a semmivel össze nem hasonlítható fényűző pompába. Vagy talán mégis tudjuk.

A múzeum alapját egyébként – a fentiekkel talán picit paradox módon – egy berlini kereskedő gyűjteménye képezte, amelyet Nagy Katalin 1764 elején vásárolt meg. A kollekció 300 művet tartalmazott, főleg flamand alkotásokat.

Bonyolultan rétegződnek egymásra a korok. Már 1852-ben volt példa arra, hogy nyilvános múzeumként fogadjon látogatókat az Ermitázs, amelynek a törzsanyagát aztán a XX. század húszas éveiben államosított magángyűjtemények adták. A II. világháború idején, az akkor Leningrád névre hallgató város 900 napos német blokádja elől a teljes kollekciót az Ural mögé, Szverdlovszkba (ma: Jekatyerinburg) szállították. Ha nem is tudunk mindent megjegyezni, amit látunk, a szakirodalom segít: „az Ermitázs féltett kincsei közé tartozik a világon egyedülálló szkíta fegyver- és ékszergyűjtemény, a világ egyetlen, a szászánida Iránból származó ezüstgyűjteménye, itt található a világ egyik legértékesebb numizmatikai gyűjteménye, a legértékesebb arany- és drágakő műkincseket az Arany- és Gyémántszoba rejti” – olvashatjuk a Múlt-Kor oldalán. A malachit teremre sokáig tudunk emlékezni, zöld malachit, fehér és arany, több mint két tonna drágakő a falakon, malachitoszlopok és vázák. Borostyán ikertestvérét majd Pavlovszkban látjuk. A pávaórát lehetetlen rendesen megnézni, irdatlan tömeg veszi körül. A londoni ékszerész, James Cox műhelyében készítették 1781-ben. Ma is minden részletében pontos és lenyűgöző. Óránként pedig megmozdul a páva, kinyílik a farktolla, mozog a kakas és a bagoly.

Az egyetlenegy ásványból kifaragott vázára is muszáj lesz emlékezni, a többit majd azonosítjuk a könyvekben. Valamit egyébként tudhatnak a képtár munkatársai a gyaloglási hajlandóságról: az előcsarnokokban komplett számítógéphadsereg várja a lustákat, azokon is végignézhetik a 30 millió tárgyat (ami sosincs egyszerre kiállítva).