A kanizsai „Monyi” titkát a vendégek őrzik

Az Eötvös téri, közel 140 éves épület falszomszédja egy, már évek óta lakatlan ingatlan, elhanyagolt és romos. A közelben viszont egy új, emeletes társasházon dolgoznak, a Monyi eközben rendíthetetlennek tűnő bástyaként mindig mindenki kocsmája, közösségi tere volt. Az elmúlt években, hétköznap délelőttönként, az unatkozó környékbeli férfiak emelgették a fröccsös poharakat, hétvégére viszont jelentősen átalakult a vendégkör. Egyetemisták, fiatal felnőttek, rockzenerajongók, egykori zenésztársak múlatták az időt, társaságok találkozási pontjaként nyaranta olykor a 190 négyzetméteres hely is kicsinek bizonyult. Tóni bácsinál soha nem volt kötelező fogyasztás, a beszélgetést, a lélekgyógyítást, a poénokat ingyen mérte.

Tóni bá’ titkáról, a vendéglátásról, a zenéről és az emlékekről beszélgettünk az immár üres Monyiban. Az egykori Monostorapáti Termelő Szövetkezet szőlőpincészete országszerte több borozót működtetett, az egyiket Zalakaroson, ahol az olajipari technikus szakmával rendelkező férfi kezdett. Mivel a fürdővárosi üzletet felszámolták, felajánlották számára a kanizsait, ahol viszont lehangoló körülmények fogadták.

– A pincészet akkoriban nem törődött a fejlesztéssel, ezért az 1989-es átvétel után két évvel már vállalkozóként irányítottam a borozót – fogalmazott Horváth Antal. – Reggel hattól egészen este tízig tartottam nyitva, a kuncsaftok pedig szerették a monostorapáti nedűket, amik mellett, amíg csak lehetett, kitartottam. A befolyt bevétel jelentős részét felújításra fordítottam, bővítettem a helyet sörözővel, plusz személyzetet vettem fel. Éjt nappallá téve dolgoztunk a családdal, haverokkal, burkolatokat készítettünk a falra, ha kellett, hegesztettünk. A vendégek pedig szerencsére egymásnak adták a kilincset. Korábban voltak olyan idős emberek, akik a reggeli nyitástól szinte a zárásig állandóan meséltek vagy épp kártyáztak, sakkoztak. Rengeteg élettörténetet hallottam szomorúsággal és vidámsággal vegyítve. De szerencsére jöttek a régi zenész cimborák is, ha retró életérzésre vágytak, akkor együtt nosztalgiáztunk.

Tóni bá’ gyerekkora óta rajong a rockmuzsikáért, elmondása szerint olyan hallása van, ami keveseknek. Először az olajipari technikumban alakították meg Mephisto nevű zenekarukat és The Shadows-dalokat játszottak, The Beatles-számokat énekeltek. Saját maguk készítették a hangfalakat, gitárokat szereltek, autodidakta módon tanultak muzsikálni. Végül KISZ-vonalon indultak el, hiszen ez volt az egyetlen lehetőség eljutni a fiatalsághoz. Ifjúsági táborokban, továbbképzéseken játszottak nagy sikerrel, ám az 1966-os érettségi után feloszlottak.

– Az olajipar elszólított az ország másik pontjára, ám a rock visszahúzott – folytatta. – A Dél-Dunántúl egyik legmenőbb zenekarában, a Flamingóban megüresedett egy gitáros hely, amit nagy szeretettel elvállaltam. A katonaság megakasztotta a karrierem, bár zenei kalandokban ott is volt részem. Hazaérkezésemkor az ugyancsak népszerű Mustang együttes keresett meg, ahol 1969–1974 között gitároztam. A vokális rockzene műfajában slágerek szerepeltek a repertoárban, de több saját szerzeménnyel is megörvendeztettük a közönségünket. Aztán nem sokkal később megszűnt, majd újjáalakult a csapat, és 1991-ig működött. A barátságok azután is megmaradtak, többször találkoztunk az utcán, aztán később egyre többen a Monyi pultját támasztották. A zenész egy olyan furcsa emberfajta, aki csak zenésszel érti meg magát. Ráadásul stílustól függetlenül vonzottuk a muzsikusokat, hiszen az 1990-es évek közepétől szívesen jöttek a fúvósok, gyakran együtt mulattak a vezetőjükkel, Tatár Csabával, jó hangulatú bulikat tartottunk.

A vidámság egyébként is hozzátartozott a Monyi szellemiségéhez, még akkor is, amikor a 2000-es évek elején romlani kezdett a gazdaság. Tóni bácsit még akkor sem hagyta el a hite, amikor a szakképzett személyzet helyett szinte az utcáról hívta be a pultos lányokat. A kicsivel több mint három évtizeddel a háta mögött speciális statisztikát készített, mely szerint közel 60 pultos fordult meg a borozóban.

– Általában jó szándékkal jöttek dolgozni, ismerősök lányai, ismeretlenek, olykor fiúk is kipróbálták itt magukat – sorolta. – Okosak, de többen voltak a buták, tisztességtelenek, sőt tolvajok is akadtak, akik sikerrel fosztogattak, sokakat elkaptam. Találkoztam olyanokkal, akik a raktárban meghúzták az üvegeket, és emlékszem egy nőre, aki egyszerre két korsó sörrel a kezében állt a pultban és felváltva döntötte magába az italt. Sokak szakképzettség nélkül is lenyűgözték a vendégeket hozzáállásukkal, tenni akarásukkal, kedvességükkel, és az is igaz, hogy az egységre a nyugodtság, kiegyensúlyozottság mindig jellemző volt. Hagytam élni a társaságokat, nem szabtam szigorú szabályokat, azonban a normális viselkedést megköveteltem. Az úgynevezett „kemény arcok” végül nem találtak otthonra, elégedett lehetek, ugyanis nagyobb balhé nélkül, intelligensen kezeltem a helyzeteket.

A „Monyi” még a mai, felgyorsult, okostelefon vezérelte világban is tisztességesen megállta a helyét. Tóni bá’ észrevétele szerint a fiatalok a küszöböt átlépve ugyan készítettek egy-egy szelfit, hogy megérkeztek a kedvenc bázisukra, ám azután a zsebükbe rejtették a masinát. A jóízű beszélgetések, a lazítás, illetve a légkör feltöltötte az embereket, s talán kicsit kiragadta őket a szürke hétköznapok sodrásából. Sokat jelentett a Tóni bá’ által képviselt szellemiség.

Elérzékenyült, könnyek szöktek a szemébe. Elismerte: a megannyi emléktől ez jó ideig így lesz, még akkor is, ha a 73 éves tulajdonos döntött úgy, hogy itt az ideje a családjával, illetve magával foglalkozni.

– A döntésemben közrejátszott, hogy a szomszédban elkezdődött egy korszerű ház építése, mely a jövőben még tovább terjeszkedne – tette hozzá. – Egyelőre nem tudom biztosan, de nagy valószínűség szerint lebontják a borozómat. Ugyan még összeszorul a szívem, ha erre gondolok, de ha arra, hogy mennyi embernek az életében hagytam nyomot, akkor sokkal boldogabb vagyok.