Karácsony, emlékezetből – Domonkos István és feleségének története

Karácsony emlékképekből

Nagykanizsa keleti városrészében az egyik tízemeletes ház kilencedik emeletén, saját lakásban él a házaspár. A belvárosból autóbusszal ugyan könnyedén megközelíthető a hely, ám a látásfogyatékosok számára kevésbé ideálisak a terepviszonyok, még akkor is, ha öt hónapja Panni, a kétéves labrador segíti őket a hétköznapjaikban.

Egészségesek voltak, de mindkettejük élete fordulatot vett

A most 60 éves Domonkos Istvánnak és a két évvel idősebb Juliannának úgy indult az élete, mint bárkié: egészségesen. A galamboki születésű István az építőiparban vállalt munkát, szerette is. Egy véletlen baleset viszont örökre megváltoztatta a 23 éves fiatal életét. Egy korábbi technológiával készült matracból nagy erővel kivágódó úgynevezett epedarúgó a bal szemébe csapódott. Azonnal elveszítette a látását, nem sokkal később leszázalékolták, s ha ez nem lett volna elég tragédia, akkor néhány évvel később váratlanul levált a jobb szem retinája. Ez egy szembetegség, melynek következtében a retina (a szem fényérzékeny rétege) szövete elválik az alatta elhelyezkedő és egyben azt tápláló szövetrészektől.

– Az orvosok szerint az is lehetett az oka, hogy a sérült szemtől átvett feladatok megterhelték – mesélte István. – A lényegen ez nem változtatott, szinte teljesen elveszítettem az éleslátásomat. A romlás azóta is folyamatos, bár a színeket még halványan felismerem, az emberek alakját látom, de az arcokat már nem. Ez 10-15 százalékos látásnak felel meg. Akkoriban még a fővárosban dolgoztam telefonközpontosként, az első balesetem után viszont jó kapcsolatba kerültem a Vakok Állami Rehabilitációs Csoportjával, ahol olyan emberek vettek körül, akik látásfogyatékosok, vagy vaknak születtek. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ők azonnal felkaroltak, nem hagytak magamra. Pedig érthetően eléggé kétségbeestem, alig bírtam megbirkózni az új helyzettel. Viszont megpróbáltam átértékelni a helyzetemet, ami csak nagyon lassan ment.

István elvált, pécsi illetőségű felesége fiával együtt a baranyai megyeszékhelyre költözött. A férfi élni akarása és kitartása viszont átlendítette ezen a nehézségen is. A vakok intézetében egy csoportfoglalkozáson ismerte meg a szinte teljesen vak Julikát, aki iránt mélyebb érzelmeket kezdett táplálni, és lassan nyolc éve házaspárként támogatják egymást.

Domonkosné Farkas Julianna története ugyancsak álomszerűen indult a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Tiszaroff településen. A hölgy az általános iskola elvégzése után szövőnőnek készült. A szakma megszerzése után 15 évig dolgozott az iparágban. Közben férjhez ment, 1980-ban született meg a lánya. A szülés közben komplikációk adódtak, a csecsemő egészségesen jött a világra, azonban Julika mindkét szeméről levált a retina. Ezután pedig látóideg-sorvadást is diagnosztizáltak a szemészek, vagyis a látóideg valamilyen okból elpusztul, ami látásromláshoz, vaksághoz vezet.

– A boldogságba pillanatok alatt keserűség vegyült, hiszen egyre kevesebbet láttam – mesélte. – Kezdetben még szemüveggel lehetett korrigálni, ám egy idő után, vagyis 35 éves koromra visszafordíthatatlanul elveszítettem a látásomat. Erősnek kellett maradnom: a kislányomnak szüksége volt rám. Szinte egyedül neveltem fel, vagyis egymást neveltük. Tulajdonképpen ő vitt engem az óvodába, majd az iskolába. Annyit megtanítottam neki, hogy a zebránál meg kell állni, ha felülről piros a lámpa, s akkor lehet indulni, ha alulról zöld. Ő sokkal jobban aggódott értem, hogy hazafelé ne essen bajom.

Julika hozzátette: egy idő után olyannyira megromlott a látása, hogy leszázalékolták, akkor már csak telefonközpontosként számítottak rá. Manapság mindössze 5 százalékot lát, azaz kizárólag a fényeket érzékeli. Tudja, mikor van sötét és világos.

Csend lett. Megszorították egymás kezét. Sokat jelentenek egymásnak, hiszen életük talán legnehezebb időszakában találtak egymásra.

– Karácsonykor a családunkra mindenben számíthatunk, bár szenteste kettesben főleg az emlékeinkből ünnepelünk – mesélte Julika. – Gyermekként álomszép karácsonyaim voltak, az óriási fenyőfát édesapám díszítette fel. S annál szebbet nem is tudok elképzelni, mint amikor kinézve az ablakon látom, ahogy a hópelyhek táncolnak a levegőben, mielőtt földet érnének. A színek hiányoznak, de tavasszal a fák lombjának mozgását hallva, és nyáron a fűnyírás utáni illatot érezve mindig megbizonyosodom arról, milyen szép környezetben sétálhatunk.

Utóbbi szóra az addig az előszobában pihenő Panni is felkapta a fejét. A zsömleszínű kutya az országos szövetség jóvoltából érkezett, hogy főleg Julikának megkönnyítse a napjait, vagyis segítsen a városi közlekedésben. Még csiszolódnak, januárban pedig levizsgáznak, hogy onnantól társakként teljesítsék a hétköznapok kihívásait. Amiből bőven van, az autóbusz-közlekedés nehézségeitől a látó emberek kifogásolható viselkedéséig.

– A kanizsai buszokon hangos utastájékoztatás nélkül csak a körülöttünk álló emberekben bízhatunk, hiszen nem látjuk, hol kell épp leszállnunk – mondták. – Általában számoljuk a megállókat, s kikövetkeztetjük, meddig mehetünk. Sokan viszont nem ismerik a fehér bot jelentését, gyakran elfordulnak tőlünk, s felháborodnak azon, hogy felvisszük a kutyát a járműre. Előfordult olyan eset is, amikor a bottal véletlenül nekiütköztünk egy álló babakocsinak, ami érezhetően meg sem moccant, az anya mégis minősíthetetlen hangon osztott ki bennünket.

Segítség a látásfogyatékosoknak

A lelki, illetve a napi problémákban és a különféle szociális juttatásokkal kapcsolatos információk átadásában a Nagykanizsán működő Vakok és Gyengénlátók Zala Megyei Egyesülete segít a megyében élő közel 1200 látásfogyatékosnak. Molnár Béla elnök és Lukács Gyuláné irodavezető a hét minden napján a Kinizsi utcában áll a rendelkezésükre. Elmondták: a többség hivatali ügyintézésben kér segítséget, de figyelik a pályázati lehetőségeket is. Tájékoztatást adnak az őket megillető jogokról, s közreműködnek az életvitelüket megkönnyítő segédeszközök beszerzésében. Például Domonkos István kifejezetten kedveli a digitális kütyüket. Előszeretettel használja a mindennapokban a speciális nagyítót, s megkönnyíti életüket a diktafonként működő toll is, mely ételek receptjeivel halmozza el a házaspárt.

– A legtöbb támaszt a Vakok Állami Intézetének két látó munkatársa jelenti, akik a közlekedésben és a Távszem program kezelésében segítenek – folytatták. – Utóbbi alkalmazás egy okostelefon segítségével kapcsolja össze a vak vagy gyengénlátó felhasználót az ép látású operátorral, aki a távolból, a látássérült személy okos eszközének kamerája segítségével lát helyette, és szóbeli kommunikációval segíti a számára szükséges információk megszerzését. Például megnézi, milyen színű a kiválasztott pulóver, vagy megmondja az élelmiszerek összetételét.

A keszthelyi és zalaegerszegi csoportokkal rendelkező szervezet igyekszik programokkal is gazdagítani a látássérültek életét. Jövő tavasszal ellátogatnak a megyeszékhelyi Göcseji Falumúzeumba, kirándulnak Mesztegnyőre, a mozgást kedvelők csörgőlabda-bajnokságon szerepelhetnek, s mindig népszerű a kanizsai Csónakázó-tónál megrendezett sportnap is.