Uzsalyné dr. Pécsi Rita, neveléskutató: Aki nem hibázhat, az dönteni sem tud

A fentieket Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutatótól hallhattuk minap zalaegerszegi előadásán, aminek ez alkalommal is a Szent Család Óvoda adott otthont.

– Mi lesz a gyerekünkből? Tömegember vagy önálló személyiség… Ez a tét, nem kevesebb – vezeti fel a döntésképesség fejleszthetőségéről szóló estet a neveléskutató. – Ha valaki nem tanul meg önmagában aládúcolt, belső döntéseket hozni, sodródni fog. A szófogadás és a példakövetés csak a kicsiknél működhet, felnőttkorban nem lehet ezekre alapozni. Ha autonóm erkölcsű embert szeretnénk nevelni a gyerekből (vagy magunkból), energiát kell áldoznunk az ítélő- és döntésképesség fejlesztésére.

Nem az az alapvető kérdés, milyen döntést hozunk, hanem hogy megvan-e bennünk a kellő belső erő annak végigviteléhez. Döntéseink 70 százaléka az érzelmi hálón születik meg, s az érzelmi intelligencia fejlettségén múlik az is, hogy bírunk-e kellő énerővel, mögé tudunk-e állni elhatározásainknak.

– A döntésképesség fejlesztését 5-7 éves korban érdemes elkezdeni, akkorra érik „meglovagolható” állapotúra az idegrendszer. Ne feledjük, a gyereknek ekkor már felnőtt méretű agya van, s hatalmas kíváncsiság ébred benne. Kinyílik a világ, inger- és információdömping ömlik felé, ő pedig mágnesként akar tapadni mindenhez. Ebben az életkorban még szeretnek beszélgetni, ezt a fegyvert kell megragadnunk a belső akarat ösztönzésére.

Persze akad, akinél nincs szükség különösebb ösztönzésre, ezt egy kis történettel illusztrálja dr. Pécsi Rita. Anya és fia utazik a buszon, s a gyerek állni akar, hogy jobban kilásson. Az anya viszont aggódik, hogy a fiú elesik a kanyargós úton, s pár perces szócsata árán leülteti. A gyerek dúl-fúl, s dacosan kijelenti: „Anya, vedd tudomásul, hogy én belül még mindig állok!”

A felénk áradó világ tehát hirtelen sok lesz a hatévesnek, nem igazodik el egyedül, vezetésre van szüksége, hogy válogatni tudjon a rá zúduló ingerekből. Egy kisiskolás magától arra figyel fel, ami nagy, hangos és csillogó. Meg kell neki mutatni a kicsi, rejtőzködő, mögöttes dolgok értékét is, hogy egyáltalán tudomást szerezzen róluk, s majdan szerepet kapjanak döntéseiben. Ehhez észlelési szűrőt kell beépítenünk, ami segít szelektálni az ingereket. Az észlelési szűrő amolyan értékközpontú vízválasztóként működhet, meghatározva a számunkra legfontosabb szempontokat.

– Az észlelési szűrő számos életet mentett meg például a Gulagon – hallunk egy tanulságos példát. – Placid atya bencés szerzetes (két éve halt meg százéves korában), amikor 1946-ban a Gulagra internálták, a túlélés érdekében négy szabályt dolgozott ki rabtársainak. Ebből a négyből kettő észlelési szabály volt. Az első: ne panaszkodj! Ne dramatizáld a szenvedést, mert attól gyengébb leszel. S való igaz, a biokémia igazolja, hogy panaszkodás közben olyan savak termelődnek a szervezetben, amelyek gyengítik a szellemi és fizikai teljesítőképességet. A határtalan panaszkodással tehát saját erőnket emésztjük fel. A második túlélési szabály: keresd az apró örömöket! Képzelhetni, hogy mínusz 20 fokban egy munkatáborban mennyi öröm kínálkozott, de ők felfedezték, „kiszűrték”, esténként pedig elmondták egymásnak, s közösen ízlelgették az örömmorzsákat. Bajnokságot hirdettek, ki tud több ilyet összegyűjteni. Az egyik győztes egy napon 17 apró örömöt talált, s este azt mondta a többieknek, nem tudott szenvedni, mert lekötötte az élmények gyűjtése és észben tartása. Láthatjuk tehát, hogy a megfelelő észlelési szűrőkkel az eltorzult valóságból is értékes tapasztalat gyűjthető. A rabok vállalták az adott valóságot, ahogy nekünk is kellene. Ahelyett, hogy sopánkodunk a nehézségeken, azt kellene felmérnünk, hogy az adott körülmények között, ebben a testben, ebben a családban, ezzel a főnökkel miként lehet boldogulni.

A szakember felhívja a figyelmet, ha mi magunk nem állítjuk be saját észlelési szűrőinket, megteszik ezt helyettünk mások. Gyakorlatilag minden reklám ezért kopogtat be hozzánk… A felénk áradó ingereket tehát észleljük, majd értékeljük, s reagálunk rájuk. A reakcióban már megszületik az akarati elhatározás, ám ez még nem valódi döntés, rengetegen meg is ragadnak ezen a szinten. Fogyókúra? Hát persze… S ki lesz az első akadálya? Mi magunk. A felnőttek, különösen a jó intellektusúak remekül meg tudják magyarázni, hogy most éppen miért esszük még meg ezt a fél disznót.

– Minden döntés véghezvitele külső és belső akadályok leküzdésével jár, tehát akkor beszélhetünk valós döntésről, ha vállaljuk a vele járó belátható következményeket és felelősséget – hangsúlyozza dr. Pécsi Rita. – Felnőtt fejjel számos beláthatatlan következménnyel is számolnunk kell. Gondoljunk csak bele, mennyi ismeretlen, előre nem sejthető körülményt hozhat magával például egy házasság, mégis belevágunk. Hiszen dönteni csak döntve tanulhatunk meg, ahogy úszni, járni, szeretni sem lehet megtanulni elméletben.

A döntéssel járó felelősségvállalásra szintén meg kell edzeni a gyerek belső „izmocskáit”. Bízzunk rá korának megfelelő döntéseket, például hogy milyen színű zoknit szeretne felhúzni, de semmiképpen ne terheljük olyan fontos, súlyos választással, mint hogy melyik iskolába járjon. Ezt eldönteni a szülők felelőssége, a gyereknek biztosítani kell a korához illő gondtalanságot. A belátható következmények vállalásához tartozik az is, hogy ha már szép türelmesen megtanítottuk a csemetét az iskolatáska bepakolására, akkor ne dugdossuk bele helyette reggel a tolltartót, s ne vigyük utána az otthon felejtett tornazsákot. A gyerek ugyanis ebben az esetben nem szembesül a következményekkel, s semmi nem készteti arra, hogy legközelebb körültekintőbben járjon el. Ugyanakkor engedjük meg neki, hogy tévedjen, hiszen abból is tanul. A felelősségvállalás beépüléséhez nem a folyamatos felelősségre vonás a járható út, hanem a tanítás. Aki nem hibázhat, az dönteni sem tud, hiszen alkalmatlannak érzi rá magát, s visszavonul.

Újabb tanmesét hallunk. Két fiú korcsolyázni megy, egyikük alatt beszakad a jég, s a gyerek alászorul. Barátja kerít egy nagy követ, és minden erejét összeszedve feltöri a vastag jeget, kiszabadítja társát. Az odaérkező felnőttek hinni sem akarják, miként volt képes erre a vékonydongájú legényke. Találgatják, mi lehetett a titka, mire megszólal egy öreg bölcs. „Majd én megmondom, hogyan történt. Senki nem állt mögötte, aki azt mondta volna, hogy te ezt úgysem tudod megcsinálni…”

Ha a gyerek már meghozza apró döntéseit, kérdezzük azok okáról. A válaszok majd kirajzolják, hogy a többiek nyomására született meg az elhatározás, a szófogadás vezérelte vagy belső motiváció mozgatta a folyamatot. Ha mindez szokássá válik, beépül a személyiségbe, nem jár úgy a gyermekünk, mint manapság sok felnőtt, hogy még az életre szóló döntéseit (például pályaválasztás) sem tudja megmagyarázni.

– Döntésdömpingben élünk – folytatja a neveléskutató. – Régen, ha kértünk egy kiló kenyeret, adtak. Ma? Félbarna? Rozsos? Teljes kiőrlésű? Szeletelt? Megannyi dilemma. És akkor még csak egy kiló kenyeret vettünk, nem telefont, autót, lakást. Minden döntés frusztrációval jár, amit nehezen viselünk. Itt van két csomó retek. Melyiket vigyem? Ha emezt választom, a másikat ott kell hagyni. A fogyasztói társadalom nagy érzékkel használja ki ezt a gyengeségünket, s elénk kínálja a helyettünk meghozott „konzervdöntést”: ha kettőt viszel, olcsóbban kapod. Rengeteg ilyen „előrágott” döntés ömlik ránk, s ha nem vagyunk elég tapasztaltak, könnyen megfeledkezünk a saját, belső szabályainkról. A következmény: krízishelyzetben azt a döntési mechanizmust fogjuk használni, amit tálcán kínálnak nekünk, amit mások szempontjai formáltak meg.

Ez pedig a heteronóm erkölcsi minta jellemzője, a döntésképesség fejlesztésének végső célja azonban az autonóm erkölcsi mérce kialakulása. Utóbbi lényege József Attilával szólva: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Az ilyen személyiség csoportban is megőrzi önazonosságát, döntései belső meggyőződésből fakadnak. Lelkiismereti és erkölcsi törvényeivel méri a valóságot, a hatalom utasításait is. Belső szabadság és egyéni felelősség jellemzi. Ezzel szemben a heteronóm erkölcsű tömegember szabályvezérelt, engedelmes, értékrendje mások által uralt, s már a hatalom intézkedéseinek firtatását is bűnként éli meg. Ez a modell gyakorlatilag egy óvodás döntésképességének felel meg, ám a kutatások szerint a felnőttek 60 százalékának nem sikerül elrugaszkodnia erről a szintről.

A szuverén döntéseket hozó, önálló személyiség kialakulásához a fentieken túl szükséges még egy feltétel. Ez pedig a szerethető és követhető, hiteles felnőtt tekintély tartós jelenléte. Ez a legbiztosabb ellenszere az úgynevezett janicsárjellem kialakulásának.

– A feltétlen engedelmesség jelképévé vált janicsárokat annak idején külön iskolákban nevelték – világítja meg a fogalmat dr. Pécsi Rita. – A fiúkat korán kiemelték családjukból, s mindent megadtak nekik, amire az intellektuális és fizikai fejlődésükhöz szükség volt. Mindent megtanultak, mindenre képesek voltak, egyvalami nem fejlődött ebben a közegben, a döntésképesség. Hiszen csak követniük kellett a mások által kimunkált utasításokat. Nem alakult ki bennük kötődés, nem tanultak meg belülről akarni. Nagyon beszédes, hogy amikor családban élő gyerekek kapták meg ugyanezt a felkészítést, egyből eltűnt a „falnak megyek, ha azt mondják” attitűd. Jelen volt ugyanis az apa, a szerethető, hiteles felnőtt, akinek döntésképessége mintát adott, ami az érzelmi kötődés révén a gyerek saját, belső iránytűjévé vált.