Gróf Teleki Béla, Zala vármegye főispánja szenvedélyes és kiváló vadász volt

Szülei – Teleki Tibor földbirtokos, koronaőr, a Nemzeti Vadászati Védegylet választmányának tagja és felesége, sárvár-felsővidéki gróf Széchényi Alice, Széchenyi István, a „legnagyobb magyar” unokája – az arisztokrata hagyományoknak megfelelően kiváló nevelést biztosítottak gyermekeiknek. Az arisztokrata családokban régi hagyomány a vadászat szeretete, a gyerekeket kiskoruktól kezdve erre (is) nevelték. Elősegítették mindezt a kastélyok falait díszítő trófeák, az apa és a rokonok vadásztörténetei. Később Pölöskén Teleki Béla gyerekeit is így nevelte, a családi fényképeken többször feltűnik elsőszülött fia vadászruhában. Ugyancsak a családi képeken látjuk, ahogy fia fapuskával a célzást gyakorolja.

Minden bizonnyal őt is így nevelte apja, aki korának kiemelkedő vadásza volt. Teleki Béla tízéves korában, 1906-ban kapta meg első fegyverét és ekkor nyitotta meg vadásznaplóját, melynek belső borítójára láthatóan gyermeki kézzel írta a vadászok ethoszát, Oskar von Riesenthal sorait: „Az legyen a vadász nemes törekvése, / hogy a vadat óvja, kímélje és védje, / vadásszék, mint törvény és szokás kívánja, / s teremtményeiben a teremtőt áldja.” A vadászkönyvbe történt kezdő bejegyzése szerint első zsákmányát 1906. március 10-én „ejtette el” Gyömrőn, a kastély kertjében: egy verebet. Az apa gyakran utazott rokonaihoz vadászatra, s a vadásznapló tanúsága szerint fiát is magával vitte. Többször járt sógora, Károlyi Sándor gróf stomfai, tótmegyeri, apósa, Széchenyi Béla gróf nagycenki birtokain, vagy vendégként a sárosdi Esterházy-birtokon.

Apjával minden évben hoszszabb időt töltött Tótmegyeren, 1911-ben és 1913-ban – 15 és 17 évesen – már felnőttnek tekintették, és elég gyakorlott volt ahhoz, hogy részt vehessen a Károlyi Sándor szervezte híres nyár végi fogolyhéten. A 15 éves gimnazista vadászkönyve szerint három nap alatt 144 fogoly esett áldozatául, ez jó hozzájárulás volt a 7247-es terítékhez. A gimnázium hetedik osztályát befejező fiatalember két évvel később még sikeresebb volt, 167 fogoly mellett 3 fürj elejtését is dokumentálta a nemcsak rangos, hanem gyakorlott 11 vadászból álló társaság tagjaként. 1906 és 1930 közötti negyedszázadban többek között 10 szarvasbika, 41 őzbak, 4 suta, 5683 nyúl, 13 vaddisznó, 1829 fácán, 2323 fogoly, 90 fürj, 107 szalonka, összesen 11782 találat a teljes terítéke. 1931–1944 között – immár zalai birtokosként – 948 napot vadászott, 13 év alatt további 10179, 1906-1944 között öszszesen 21953 egyed a teljes terítéke. Teleki Béla 1920-ban vette át anyja gazdaságában a vadászattal kapcsolatos ügyek intézését, jóllehet véglegesen csak 1932-ben, kastélyának felépítése után költözött feleségével gróf székhelyi Majláth Máriával és akkor három gyermekével Pölöskére.

Ezután legtöbbet itt vadászott, jóllehet 1944-ig összesen 56 vadászterületen hódolt szenvedélyének. A pölöskei birtok szárnyasvadállományát tudatosan szaporították, az uradalom fácán-, nyúl- és szarvasállományát valamennyi korabeli statisztika kiemelkedőnek minősítette. Széchenyi Béla, a pölöskei birtok tulajdonosa 81 éves korában, 1918-ban meghalt. Így nem érhette meg a forradalmi idők pusztításait. A pölöskei vadásznaplóban 1919-ben külön feltüntették, hogy az év „a kommunizmus esztendeje”. A forradalmi időszak viszonyairól egymondatos bejegyzés tanúskodik: „Ez évben a proletárdiktatúra alatt a vadorzó csőcselék az őzállomány 75 százalékát elpusztította”. Vadásznaplójában az akkor még gyömrői lakos Teleki Béla azt is rögzítette, hogy a Tanácsköztársaság idején „mind a három fegyveremet elvették a kommunisták áprilisban”. A pölöskei birtokot Széchenyi Béla egyik lánya, Teleki Béla édesanyja örökölte, így került a három nyelven választékosan beszélő, magyaróvári gazdasági akadémiát végzett 36 éves gazdász Zalába. A jelentős vadászhagyományokkal rendelkező Magyarországon 1871-ben rendezték meg az első nyilvános vadásztrófea- kiállítást. Ezt követően az 1881-ben megalakult Országos Magyar Vadászati Védegylet 1914-ig minden évben megrendezte a Magyarország területén elejtett „agancs és agyar” bemutatót.

Az első világháború után mintegy évtizedig nem volt agancskiállítás Magyarországon. A trianoni Magyarországon a Nemzeti Vadászati Védegylet végül 1925. május 16-án nyitotta meg a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban az első agancs- és vadászati ipari kiállítást, ahol az 1914 és 1923 közötti trófeák bemutatásával kívántak kontinuitást teremteni az első világháborúval megszakadt kiállítás-sorozatnak. 1930 decemberében Teleki Pomázon elejtett vadkanagyara V. díjat és bronzminősítést kapott, majd 1934-ben is bronzéremmel tért haza a kiállításról.

A legnagyobb sikerének 1935-ben örülhetett. A budapesti Vigadóban 1935 decemberének utolsó két hetében rendezett trófeakiállításon – az „53 csonkamagyarországi szarvasagancs” között 2. díjas és egyben aranyérmes lett a Pölöskén 1935. szeptember 7-én elejtett 200.50 pontos trófeája. Kovácshegyen „magaslesről lőttem 240 lépésről. Kapitális 16-os legjobb. Súlya 10.9 kgr., testsúlya 200 kgr.” – írja naplójában. Ez a trófeája hozta meg neki a legnagyobb elismerést, mert az 1937 novemberében Berlinben megrendezett Nemzetközi Vadászati Kiállításon – ahol a Magyarország trófeáit bemutató falon 12 Zalából származó trófeát állítottak ki – Teleki 1935-ös aranyérmes trófeája a nemzetközi bírálatban 210,7 ponttal I. helyezést ért el. Telekinek 1935 szeptemberében kiváló szériája volt: még 3 szarvasbika és egy őzbak volt a terítéke nagyvadból. Harmadik bikájánál egy bejegyzés találunk: „Korcs 8-as. 60 lépésről kapásból nyakba lőttem.” Ebben az évben kiállított még egy 1934 májusában, szintén Pölöskén lőtt őzagancsot is – „eddigi legjobb bakom” –, de ezzel nem ért el helyezést. 1941-ben 190.72 pontos szarvastrófeája ezüstérmes lett, és a kiadott 17 második helyből a tizediket szerezte meg. A második világháború vége előtti utolsó, 1944-es trófeakiállításon bronzérmes lett az agancsa, ami a kiadott 38 harmadik hely 10.-ét jelentette elejtőjének. Zalából 1925 és 1939 között 60 trófeát állítottak ki, ebből 28 volt díjazott. Pölöskéről ebben a szűk másfél évtizedben négy trófea kapott díjat, Teleki három szarvasagancsán kívül a negyedik trófea 1936-ban – igaz nem kapott díjat – „ismeretlen vadorzó” megjelöléssel került a listára.

A főispán hat alkalommal volt vadászvendég a Festetics- birtokon, ahol Horthy Miklós kormányzó többször volt Festetics Györgyné vendége, általában az első nap fácánra, második nap nyúlra vadásztak számos előkelő vendég társaságában. Vadászként utolsó kirándulása 1944 februárjában volt, amikor az ottani főispán meghívására kétnapos farkasvadászatra Máramarosba látogatott, Falusuhatagot és Jódot kereste fel. Farkasnak ugyan csak a nyomát látták, de Falusuhatagon egy kocát, a következő napon Jódon pedig egy 200 kilós erős vadkant lőtt. 1945. március 21-én még vadászik, pölöskei kastélyában a személyzet ebédre feltálalja a terítéket – egy hét múlva már földönfutó és osztozik a hontalanná váló magyar főnemesek sorsában. Nehéz körülmények között egy másik kontinensen kell új egzisztenciát teremtenie, magyarországi élete emlékké nemesült. Vadászpuskát többé nem fogott a kezébe. A paraguayi Asunciónban halt meg 1969-ben, ott is van eltemetve.