A piavei csata története 2. rész

Boroevic 1918. június 8-án azt javasolta, hogy a támadást június 25-re halasszák el, és addig gyűjtsenek be megfelelő mennyiségű lőszert és élelmet. A hadvezetés azonban Conrad ellenjavaslata mellett foglalt állást, és az offenzíva időpontját június 15. napjában határozta meg.

Az eredeti tervet követve, a Metzger-csoport már két nappal korábban támadásba lendült a Tonale-hágó térségében. Az olasz csapatok a monarchistákat jól beásott védelemben várták, és az idő is rosszra fordult, hirtelen havazni kezdett. Metzger csapatai a kemény olasz védelmen fennakadtak, majd elkezdtek szétszóródni, míg a román többségű 5. K.u.K gyalogezred egyszerűen elvonult a csatatérről. A támadás még aznap összeomlott, így csak álom maradt a hatalmas olasz haszonállatcsordák megszerzése is. Ebben a helyzetben terjedt futótűzként a hír: a Monarchia legmodernebb és legjobb hadihajóját, a 26 ezer tonnás vízkiszorítású Szent István csatahajót az olaszok a pólai (Isztriai-félsziget, Pula) hadikikötőben meglepetésszerűen megtámadták, majd elsüllyesztették.

A monarchista hadvezetés a baljós előjelek ellenére sem hagyott fel az offenzíva tervével: Conrad arcvonalán június 15-én reggel hét órakor, míg Boroevicnél egy órával később vezényeltek támadást. Ez nem érte váratlanul az antant-csapatokat, ugyanis a légi felderítésük adatait a csapatösszevonásokról egy május 23-án dezertált, cseh nemzetiségű tiszt információi is megerősítették. Majd az offenzíva előtt egy nappal, néhány olasz nemzetiségű monarchista szökevény elmondásából megtudták a tervezett támadás reggel hétórás időpontját is. Így az olasz tüzérség már a roham megindulása előtt heves tűzcsapást intézett a 11. hadsereg felvonulási sávja ellen, és ezzel számos ezredét szétugrasztotta, mint például a román–magyar összetételű, 138. K.u.K. gyalogezredet is. Az így nehézkesen támadásba lendülő monarchista csapatok az arcvonal előtti lejtőn lerohanva betörtek a fennsíkot övező erdő előtt kiépített antant állásokba, de meglepetésükre ott senkit nem találtak: azokat még az offenzíva megindulása előtt kiürítették. Viszont az erdő mélyén, a jól kiépített második és harmadik védelmi vonalakban már várták a monarchista csapatokat, és egyszeriben össztűzzel árasztották el azokat. Az osztrák–magyar tüzérség segíteni nem tudott, hisz az erdő mélyén folyó csatából semmit nem láttak.

A jórészt automata fegyverekkel felszerelt brit–francia egységek megállították, majd kikergették az erdőből a monarchistákat, akik fejvesztve menekültek vissza eredeti állásaik felé. Csakhogy a lejtőn már nem volt olyan egyszerű a feljutás, mint lefele jövet: a megszólaló antant tüzérütegek, valamint a kiürített első vonalakba visszatérő brit és francia gyalogság valóságos rendet vágott a menekülők soraiban. A 38. és 42. honvédhadosztályok után a 26. cseh lövészhadosztály, és az osztrák–német legénységi állományú „Havasi gyopár” is visszaözönlött az eredeti állásaiba.

Ezalatt a Grappa-hegytömböt ostromló 27. és 32. K.u.K. hadosztályok hasonlóan nagy veszteségeket szenvedtek, és szintén visszavonultak eredeti állásaikba. A 11. hadsereg támadása 1918. június 15. napjának estéjére összeomlott, és most már a monarchista hadvezetés csak Boroevic hadseregcsoportjában bízhatott, amely frontszakaszon az első nap estéjéig a Monarchia számára viszonylag kedvezően alakult a hadihelyzet.

A Boroevic-hadseregcsoport Isonzó hadseregénél a IV. és XVI. hadtestek kezdték meg az offenzívát az Oderzo – Treviso főirányú támadással. A IV. hadtest 64. és 70. honvédhadosztályainak első vonalban harcoló, magyar többségű ezredei szívós küzdelem árán leküzdötték a Piave folyójának kicsiny szigeteire épített olasz védelmi állásokat, majd elérték a folyó nyugati partját, ahol sikerült hídfőt létesíteniük. Azonban az olaszok ekkor ellentámadást indítottak, és védelembe kényszerítették a magyarokat. Ezalatt a XVI. hadtest rohamzászlóaljai a Piave Papadopoli-szigetén kiépített talján állásokat legázolva szintén kijutottak a folyó nyugati partjára. Ekkor az olasz tüzérség a pontonhidakat kezdte el ágyúzni, és hamarosan szétlőtték a pontonok többségét, amivel megszűnt az utánpótlási és gyors átkelési lehetősége a Monarchia csapatainak. Ezután rohamra indultak az olaszok, és a XVI. hadtest ezredeinek nagy részét visszakergették a Papadopoli-szigetre. Az arcvonalszakasz déli szárnyán támadó VII. hadtest szlovák, lengyel és rutén többségű ezredei a piavei átkelés után keményen tartották a kiépített hídfőállásukat, és így itt, az utászok egy jól használható hadihidat tudtak kiépíteni.

A Piave alsó folyásánál, a lagúnák vidékén támadó XIII. hadtest cseh, német, rutén és magyar ezredei ugyancsak sikert könyvelhettek el: szintén átverekedték magukat a folyón, és egy hatalmas – mintegy 8 kilométer széles és 4 kilométer mély – hídfőt alakítottak ki. Azonban a hídfőből való kitörés kétségessé vált, ugyanis a gyümölcsösökkel és szőlőültetvényekkel teletűzdelt táj felaprózta a harcot, így egy nagyarányú, elsöprő lerohanás a terepviszonyok miatt kivitelezhetetlenné vált. Szintén sikeres volt a Piave felső folyásánál, a Montello-hegytömbnél támadó 6. hadsereg magyar, bosnyák és osztrák–német ezredeinek a rohama: már az első nap végére birtokba vették a Montello nagy részét. Itt is a magyarok jeleskedtek: a 44. kaposvári és a 69. székesfehérvári ezredek keltek át először a Piavén.

Problémát itt is az olasz tüzérség és légierő okozott. Utóbbiak módszeresen bombázták a pontonhidakat, amelyeket a talján tüzérség is belőtt. Így a hadihidak jó részét itt is ronccsá lőtték, ami az utánpótlás megszűnését okozta. Az osztrák-magyar monarchia tüzérütegei gázlövedékekkel kezdték el ágyúzni a taljánokat, de az olaszok ekkorra már modern gázálarcokkal voltak felszerelve, illetve a gázgránátok többsége nem robbant fel (az offenzíva után Boroevic a Tagliamento folyónál egy állatcsorda ellen próbalövéseket rendelt el, de az állatok sértetlenek maradtak). A szétlőtt pontonok roncsait egy hirtelen támadt esőzés kíséretében sodorta magával a Piave, ami katasztrofális eredménnyel járt, ugyanis a folyó alsóbb részein felállított, még ép pontonokat e roncsdarabok széjjelzúzták, majd szintén elsodorták.

A lőszerutánpótlás nélkül maradt 6. hadsereg csapatait az olaszok egy váratlan támadással leszorították a Montello-hegyről, és egészen a Piave partjáig nyomták vissza, csakúgy, mint lejjebb az Isonzó-hadsereget is. A helyzet a hadtáp elégtelensége miatt válságosra fordult, ezért 1918. június 20-án elrendelték az általános visszavonulást a Piave keleti partjára. Az antant csapatok a visszavonuló osztrák–magyar erőket nem üldözték, mert észlelték a németek nyugati-fronton zajló előkészületeit – a germánok 1918. július 15-én indították meg utolsó nyugati offenzívájukat –, és várakozó álláspontra helyezkedve, megelégedtek a támadás előtti arcvonal helyreállításával. A Monarchia az egy méter területi nyereség nélküli, néhány napos offenzívájában hatalmas, 150 ezer fős veszteséget szenvedett el, és tartalékai teljesen kimerültek, míg a katonák egyre jobban lelki apátiába süllyedtek.