A pethőhenyei nyári gyerektábor és hajdani elődeinek szubjektív összevetése

Magam a múlt század derekán nagyjából teljes szabadságban, páterdombi gyerekbandák közösségében töltöttem a nyarakat. Válickai fürdőzések, nyitott kapujú udvarban, házlépcsőn kuporogva szabadtéri rádióhallgatás: Miska bácsi levelesládája. Színielőadás, forintos belépőkkel – minden felnőtt partner volt, eljött, fi zetett, tapsolt –, kukoricásban rohangálások ellenséges csapatok tagjaiként, féltve őrzött, félig érett dinnyék elzabrálása, majd a károkozás után a maradványok odahagyása. Valamelyikünk anyukája által kent halomnyi zsíros kenyerek elpusztítása, egyszer, ünnepélyes aktusként házi fagyi, akkori körülmények között, otthon készítve. Baj, kártétel sosem történt, gondolom azért, mert valaki mindig ránk szólt.

Ezek az emlékképek kavarogtak bennem, látva a gyerekcsapatot, akik már negyedik alkalommal tölthettek 5 napot a faluházban, s aztán ízelítőt adtak hozzátartozóiknak, érdeklődő falubelieknek abból, miről is szólt ez a rövid hét. 5 éves a legkisebb, 11 a legnagyobb, van, aki minden alkalommal itt volt, van, aki most először, de valamennyien otthonosak, magabiztosak, aktívak és együttműködők – hogy azt ne mondjam legeslegújabb kori pedagógiai tohuvabohu szerint: kompetensek.

Muszáj időt tölteni a gyerekekkel, együtt lenni velük, mintát adni számukra

Nézem a három felnőttet – a negyedik, Borsos Miklós „csak” gitározik – ahogy szemlátomást erőfeszítés nélkül szállnak be a gyerekekkel való játékba. Gaál Annamáriát, mint Öreg Királyt rőfös bajuszban, decens, palásttá avanzsált terítővel a vállán. Akinek nem akar a Csillagszemű Juhász „adj isten egészségére király uram”-ot mondani, csak a királylány kezét elnyerni. Gaál Pétert, mint Old Shatterhandot, ahogy teljes tolldíszben indiántáncot lejt. Indiánmóresre: türelemre, kitartásra, testvériességre, adakozásra, személyes kiválóságra, természettiszteletre tanítva az ifjú indiánokat, Vörös Mókust, Kerge Tyúkot, VillámLó-t és a többi tizennégyet. Kissné Gaál Zsuzsannát, ahogy regulálja a történéseket. Ahogy háttérbe húzódik, mikor az kell, és segít, mikor az. S a tizenhét gyermeket, akik regulázás nélkül (már belül, bennük a regula) hosszasan megfelelnek a produkció kötöttségeinek: együtt mozognak, táncolnak, zenélnek maguk készítette hangszereiken, csujogatnak szilajul, kúsznak-másznak a képzeletbeli indiántájakon, várakoznak, majd produkálják magukat, mikor az jön, bemutatják a hét során készített alkotásaikat, s mikor vége a bemutatónak, rávetik magukat a szülők teremtette terülj-terülj asztalkámra. Azt gondolom, egyszer majd úgy fognak ezekre a napokra gondolni, mint gyermekkoruk – egyik – legszebb nyarára. Ránk anno a kutya sem ügyelt, de mindenki környékbeli szeme rajtunk volt – ma ez már nem realitás. Muszáj időt tölteni a gyerekekkel, együtt lenni velük, mintát adni számukra a nívós, fantáziájukat, kreativitásukat felkeltő, kivirágoztató tevékenységekből. Akkor már elő is állt a gyermekkor – egyik – legszebb nyara.

Íme, a két játékmester – Gaál Annamária pedagógus, keramikus és Kissné Gaál Zsuzsanna meseterapeuta – válasza a kérdésre, miért nem hűs szobában, láblógatva töltik ritka szabadidejüket.

– Pedagógus vagyok, mindig így képzeltem a tanítást, ahogy ebben a táborban átéljük.

Szeretem. Azt csinálom, amit legjobban szeretek, amit gyerekkorom óta hozok magammal: együtt játszom, mesélünk, énekelünk, táncolunk kis barátaimmal. Nagyon de jólesően fáradok el: értelmet látok benne. Sok pozitív érzelmi energiát mozgatunk meg ilyenkor egymásban, örömöt, szeretetet élhetünk át. – Szeretek a gyerekek között lenni, a mesékkel dolgozni. Szeretem, hogy együttműködésünkben olyan tudást adunk át a másik embernek, amivel ő jobb, kiegyensúlyozottabb, rendezettebb, örömtelibb világban tud élni. Ez egy erős belső motiváció, ami összeköttetésben van az őseimmel, tanító énemmel, a saját tapasztalásommal, utammal, és azzal az univerzális, egylényegű világgal, ami már a jövőbe is utat mutat. Az adok-kapok egyensúlyban van, mindig feltöltődök.