A szláv és olasz mentalitás keveredik a Gomila utcáin

Az alig három méter széles utcácskában éppúgy tolong, zsibong a nép, mint az olasz Velence szűk sikátoraiban. Sajátos illata (mások szerint szaga) van a városrésznek. Ismét korabeli úti beszámolóból idézve: ,,A Gomila egy itt feledett darab a régi Levantéból, telve (…) bódító lármával, czitrom-, fagylalt- és czukorárúló gyermekek hangos kiabálásával, kádárok, lakatosok, rézmívesek iszonyú kopácsolásával, pőrén járó asszonyok pergő karatyolásával, apró, de hangos házi perpatvarral, a kövezeten csúszós gyümölcshéjakkal, fönt pedig a szűk ablakokból száradni kiaggatott fehérneműekkel. A tisztaság természetesen nem tartozik e szűk s nyáron mindenesetre hűvös közök jellemző sajátságai közé.”

A Gomilát azért érdemes felkeresni, mert a maga elevenségében megtapasztható a szláv és olasz mentalitás keveredése. Az, ahogyan hajdanán az utcai árusok hangosan pörlekedtek, kereskedtek. E helyről származik a város szimbólumává lett zománcozott, turbános moretti (horvátul morčići). A sajátos szuvenírt velencei ötvösművészektől vették át a 17–18. században. Az elsők között a Gigante nevű ötvöscsalád. Aztán a többi műhelyben is rákaptak, annyira, hogy ma is rendkívüli ügyességgel, tömegesen készítik többféle változatban, így miniatürizálva is, brossként, fülbevalóként, karkötőként és gyűrűként. Eredetije persze fejre való. Az alap, a fej zománcból vagy drágább változata tengeri korallból készül, azokat festik feketére, s kötik át törökös, fehér turbánnal. Aranyművesek terméke is lehet, drágakővel ékesítve, meglehetősen borsos áron. 1991 óta a város jelképe, a Korzón tartott híres tavaszi karnevál nyitó képét e maszkot viselő alakok alkotják.

További délszaki élményekre vágyva útba ejtjük a halpiacot. Horvát neve szépen alliterál: Riječka Ribarnica. Használják az olasz elnevezést is: pescaria. A mediterrán térség eme jellegzetes tartozékának átható illata (finnyásabbak szerint bűze) már messziről elárulja, mit árulnak ott. Szó ami szó: edzett gyomor kell az erős szag, a tekergő, nyálkás portéka elviseléséhez. Mint száz éve, most is azokat a halfajtákat árulják: nagy szájú és ízletes branzinót, az ugyancsak nemes oradát, vagy a tonhal számos változatát. De kapható polip, tintahal, kagyló, óriási és törperák, más apróbb finomság. Különösen nagy becsben tartják a scampit, annak vörös színű quarnerói változatát, amelyről a helyiek tudni vélik, hogy Norvégián kívül csak itt található.

A város fölött magasodó hegyorom is hívogat. Legalább egy ima erejéig érdemes fölkapaszkodni a Trsat hegyre. A név a római (latin) Tersaticóval lehet azonos. Az út kisebb zarándoklattal is felér, hisz Sušakról gyalog elindulva (ez egyébként a legrövidebb oda vezető út) összesen 561 több száz éves lépcsőt kell megmászni a Boldogságos Szűz kegytemplomáig, vagy a szomszédságában emelt Szent Péter- kápolnáig. A környék már a rómaiak előtti korban is lakott volt. Most ferencesek otthona a kegyhely, ők viselik gondját. Ha szerencsénk lesz, földig érő habitusba öltözött atyával hoz össze a sorsunk, aki készségesen eligazít, netán végigkalauzol, mint ahogy tette ezt évekkel ezelőtt a közép-dalmáciai Orebićben e rend ottani nemes lelkű képviselője, aki minden fizetség nélkül idegenvezetői szerepre ajánlkozott. A trsatói szentély a zarándokok kedvelt célpontja. Ők az év minden szakában errefelé veszik az irányt, különösen Mária-ünnepeken, merthogy a hely a Szent Szűz emlékét idézi.

A búcsújáróhely még úgy is hamisítatlan történelmi levegőt áraszt, hogy az itt található vár durva beavatkozáson esett át a 19. század elején. Átépítésére Laval Nugent ír származású császári gróf és tábornagy adott utasítást. Sokan úgy vélik, hogy az erőd elveszítette középkori jellegzetességét. Az átalakításkor számos részletet adtak hozzá, illetve változtattak meg, mindezek után a grófot végül is lakályos körülmények fogadták. (Folytatjuk)