Milyen a jó dolgozósarok?

Felújító munkájáról múlt héten sorozatot indítottunk. Harmadszor olvashatunk ebbéli tevékenységéről.

„Az öreg Singer láb egy székesfehérvári raktárban várt ránk vagy 20 társával együtt. Nem volt jó bőrben, de azonnal megláttam benne az egykori (és a későbbi) hercegnőt. Nehéz és nagyon rozsdás volt, férjem becsületére legyen mondva, így is betuszkolta az autóba, de nem állíthatom, hogy első látásra megszerette.

Drótkefézés következett, hosszasan, (ha ilyesmibe fogsz, mielőtt feladnád, gondolj arra, hogy az egyik legjobb karizomerősítő). Ma már inkább rozsdaátalakító festékkel kezdeném.

Fekete, kültéri, rozsdaálló festék volt az alap, három rétegben (egy-egy napos száradási idővel), mert az öntöttvas porózus, és ha nincs rendesen lezárva, a következő vízbázisú festék hatására átrozsdásodhat. Ez fokozottan érvényes arra az esetre, ha kültérre tervezünk varrógéplábú asztalt.

Hogy használjuk a krétafestéket?

Ez után következett a házi krétafesték, két rétegben. A krétafesték elsősorban a koptatott (vintage, shabby chic) stílus elérésére alkalmas, mert van benne töltőanyag, amitől könnyen visszacsiszolható. Vastagon vittem föl a fekete alapra. Na ez az a művelet, ami után a férj megjegyzi: olyan lett a gyönyörű vasláb, mintha lemeszelted volna.

Száradás után jön a visszacsiszolás, ez a vintage stílus legélvezetesebb része, itt lehet beállítani a végleges látványt, hogy mennyit mutat majd a minta. Elrontani nem lehet, mert a krétafestékkel bármikor javítható, ha túl sokat szedtünk vissza. (100-as, majd 180-as csiszolószivacsot használtam.)

A krétafesték a töltőanyag miatt zárást igényel, hogy ne legyen sérülékeny a továbbiakban. Ez lehet lakk (a lakkok közül csak azt érdemes használni, ami nem sárgul), wax (speciális bútorviasz) vagy bútorolaj. A lábnál negyedik variációval kísérleteztem. Van egy építőipari kötőanyag, többféle célra használják, én a mélyalapozót választottam, ami a porózus felületekbe beszívódva kikeményíti és vízlepergetővé teszi azokat.

Az asztallap natúr fenyőpolc, méretre szabva, alulról a lábakra csavarozva. Szintén krétafestékkel festettem, két rétegben, a rétegek között finom csiszolószivaccsal átsimogatva. Ez után pár csepp fekete színezővel szürkére kevertem egy kevés krétafestéket, ráfestettem a lapra az illúziót: a „régi deszkákat”, újabb simogató csiszolás, majd viaszolás következett. Ezúttal sima méhviaszt használtam, ez volt otthon.

Irattartó szekrényke

Az irattartó szekrényke később érkezett, egy sima, megsárgult, agyonlakkozott, tucat fenyőbútor volt. A lakkozást 100-as csiszolószivaccsal kicsit felérdesítettem, hogy ne csússzon meg rajta a festék. Portalanítás után a jól bevált házi krétafestékkel festettem, két vastag rétegben, közte az elmaradhatatlan átsimogató csiszolás.

A belsejéhez szürkére színeztem a festéket. Kívül a fehér festék száradása után a szürkével kicsit áthúztam, száraz ecset technikával (az ecset hegyét bemártod a festékbe, és egy papírtörlővel rögtön vissza is szeded róla a nagyját, ezzel a majdnem száraz ecsettel lehet szépen antikolni). Ismét csiszolás, majd viaszolás, először színtelen, majd fekete viasszal. (A színtelenről könnyebb visszatörölni a feketét, ha túl sok lett a kopott effekt.) Már csak a gombot kellett sötétantracitra színezni, hogy passzoljon a többi bútorunkhoz.

A „kis semmilyen fiókost” lomtalanítottam. Sokáig kereste a helyét, végül az írószereket és apróságokat fogadja be, hogy az irattárolóból ne dezertáljanak az iratok.

A házi krétafestéket színezgettem különböző színezőpasztákkal. Ezúttal semmi csiszolás, még simogatás szinten se. A fehér kereten némi szárazecsetelés a színekkel, a szürkéskék fiókokon szintén, egymás árnyalataival.

Zárásnak házi gyártmányú, zsírkrétával színezett, türkiz waxot használtam.”