Bakonyi Bence: „A fényképezés boldoggá tesz”

Bakonyi Bence 1991-ben született Keszthelyen. Alkotásaival jelen van Hongkongban, Párizsban, Svédországban is. Munkái láthatóak voltak  a Ludwig Múzeumban és a Műcsarnokban Budapesten, vagy éppen Torontóban, a Nicholas Metivier Galéria szervezésében. Egyéni kiállítással lépett ki a közönség elé a hongkongi Artify Galériában, illetve a shanghaji Xuhui Art Múzeumban. Jelentek meg képei a The Guardien-ben, a Wired-ben, a Blink-ben, az Étapes magazinban, továbbá az inTheRedList válogatásában is szerepel. Bence fotográfiái a könnyedség, a szabadság és az átlényegülés szimbólumai. Képeinek a valóság és fantázia között átívelő tartalmai a közönség számára segítenek elfordulni a napi gondoktól, emelkedettebb kérdések felé terelve a gondolatokat.

A Vonyarcvashegyről indult fotóművész középiskolás évei alatt (amit a Nagykanizsai Piarista Gimnáziumban abszolvált) autodidakta módon sajátította el a fotózást, majd felvételt nyert a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre.

– Azt gondolom, a világlátásom szempontjából meghatározóak a piaristáknál eltöltött évek – bocsátotta előre Bakonyi Bence. – Egyrészt ott tanultam meg értékelni az embert, másrészt az volt az első iskola, ahol az önállóság sokat segített a személyiségem fejlődésében. S nem utolsósorban: a kollégiumban kezdtem el fotózni esténként, csak úgy, a magam szórakoztatására. Megtetszett ez a hobbi és idővel bekapcsolódtam a Kanizsa Fotóklub munkájába. Jó kis közösségre találtam ott, s pozitív hatással volt rám, hogy elkezdtem valahová, egy kiváló szakmai közegbe tartozni, ahol sok mindent megtanultam a fotózásról, a látásmódról. Érdekes, hogy sokáig nemigen tudtam, mit is szeretnék csinálni felnőttként, a fotózás egyszer csak úgy adta magát. Igen megszerettem, a fényképezés boldoggá tesz és nagyon örülök neki, hogy a szakmám egyben a hobbim is lehet.

Bakonyi Bence úgy véli: habár már a világ számos pontján bemutathatta fotográfiáit a nagyközönségnek, még nagyon az elején jár annak, amit célul tűzött ki maga elé.

– A fotóművészetnek hihetetlen mélységei vannak, s ezek mindegyikét még nem teljesen sikerült megfogalmaznom a munkám során – jelentette ki. – Ezért úgy érzem, van még hova fejlődnöm.

Bence azt is elárulta, analóg technikával is dolgozott, de a digitálist jobban kedveli, mert gyorsabb, rugalmasabb.

– A legbüszkébb vagyok a tavaly év végi egyéni hongkongi kiállításomra, ahol a legutóbbi anyagomból szemezgettem, mely Magyarország vidékeit mutatja be – magyarázta Bakonyi Bence. – A legnagyobb hatást azonban ázsiai utazásaim tették rám, egyetemi tanulmányaim alatt egy évet sikerült Kínában töltenem. Sokan kérdezik, hogyan oldottam meg, illetve hogyhogy nincsenek emberek a képeimen, erre a válaszom, hogy kínai nyelvismeret nélkül nehéz az emberekhez közel kerülnöm, illetve megismernem őket. Ezért inkább a környezetüket próbáltam feltérképezni a fotográfia adta lehetőségekkel. Kínai utazásom során a nagyvárosokban mind nagyobb kihívást jelentett az emberek nélküli ábrázolás, amit célként fogalmaztam meg indulásom során. A sorozat azt az ívet tükrözi, ahogy a vidéki életből közeledek az ember alkotta világhoz. Más: amikor Közép – Amerikában jártunk feleségemmel, többek között Haitin is önkénteskedtünk 5 évvel a földrengés után, ami több, mint 300.000 halálos áldozatot követelt és lerombolta a fővárost. Érdekes volt egy harmadik világbeli országot dokumentálni, amelyről kiderült a helyiek elmondása alapján, hogy 5 év kellett ahhoz, hogy az állam a földrengés előtti állapotokat visszaállítsa – de persze, ez maradéktalanul máig nem sikerült, mert sok helyen még most is látni a nyomait. Nagy elismerés volt számomra, mikor a fotóimat a Guardian is közölte. A hazánk vidéki tájait bemutató sorozatba pedig azért fogtam bele, mert rengeteget utaztam a világban, sokfelé fotóztam, és ez világított rá, hogy itthon is milyen sok terület van még, amit meg kell örökíteni. Ráadásul utazásaim során általában dokumentarista képeket készíthettem csak, viszont egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy képeimben a saját gondolatvilágomat is megjelenítsem. Azonban erre leginkább itthon van lehetőségem, mert könnyebben be tudom osztani az időmet és a szervezés is egyszerűbb. Ez most egy koncepciózusabb korszakom, ami új távlatokat nyit számomra. A magyar vidéket, annak is a szegényebb részeit járom, közben beszélgetek az emberekkel interjúkat csinálok és természetesen, fotózom. Több határmenti vidéken is jártam már, beleértve például az Ormánságot, de még sok olyan rész maradt, ami rengeteg izgalmat rejt.

A fotográfus szerint az emberekkel folytatott beszélgetéseiből nagyon megosztott világ rajzolódik ki. A városból kiköltözött fiatalok lelkesek és ambíciózusak, nekik a vidék lehetőséget jelent. Az idősebbek már másként gondolkodnak, van, aki elégedett a körülményekkel, más kevésbé, akad, aki költözne, de olyanok is vannak sokan, akik a falujukban szeretnének meghalni is.

– Természetesen, nagy a kontraszt a fényűző Ázsia és a magyar vidék között, de pont ez adja a munka szépségét – folytatta. – Az ember egyébként nehezebben is lát meg dolgokat ott, ahol él. A vidéki Magyarországot egy autóval járom, melynek tetejére egy szétnyitható állványszerkezetet szereltem. Erre rögzítem a fényképezőgépet és szétnyitás után 3-4 méteres magasságból fotózom az utat, melyen haladok. Úgymond, „beszkennelem” az aszfaltot és végül egy panoráma formátumú képet kapok a különböző aszfaltdarabokról. A szerkezet különleges megjelenése sokat segít nekem abban, hogy szóba elegyedjek az emberekkel, a kíváncsiság ugyanis az autóhoz vonzza őket, mely így egyfajta közvetítő eszköz lesz a beszélgetések kialakításához. Az aszfaltrészletekről készült képekhez sokat hozzátesznek a helyiekkel való beszélgetések során minden faluban kibontakozó történetek is, amelyek majdan a kiállítás szerves részét képezik.

Bence fotózott már lebegő embereket is. Akik ezeket a képeket látták, látják, azt hihetnék, varázslat történt. Pedig nem.

– Előbb a helyszínfotók készültek el a különböző budapesti múzeumok, fürdők tereiről, majd műtermi körülmények között a modelleket fotóztam, miközben trambulinon ugrottak. Próbáltam a múzeumi fényviszonyokat visszaadni a műteremben is, hogy aztán utómunkával a fehér háttér előtt lebegő alakokat feltűnés nélkül beilleszthessem a múzeumi környezetbe. Sokan kedvelték ezt a sorozatot, Berlinből indult, de ma már a világszerte működő galérialánc, a Lumas Galéria is beválogatta őket nemzetközi portfóliójába, így megtalálhatóak például New York-ban, Torontóban, vagy akár Melbourne-ben és Szingapúrban egyaránt.

– A Balaton nem mozgatta meg a fantáziáját, elcsépeltnek tartja?

– Nem tartom elcsépeltnek, de az az igazság, hogy általában az embernek az otthonát és a környezetét a legnehezebb megfogalmaznia. Egyébként nem feledem, honnét indultam, máig közel áll hozzám a vidéki élet és egyszer majd a családommal biztosan visszaköltözünk a Balaton mellé, de egyelőre Budapesten élünk – árulta el végül lapunknak Bakonyi Bence fotóművész, akinek eddigi pályafutását a „Mai Magyar Fotóművészet” – könyvsorozat közeli hetekben megjelenő 11. része is bemutatja.

Bakonyi Bence 1991-ben született Keszthelyen. Alkotásaival jelen van Hongkongban, Párizsban, Svédországban is. Munkái láthatóak voltak  a Ludwig Múzeumban és a Műcsarnokban Budapesten, vagy éppen Torontóban, a Nicholas Metivier Galéria szervezésében. Egyéni kiállítással lépett ki a közönség elé a hongkongi Artify Galériában, illetve a shanghaji Xuhui Art Múzeumban. Jelentek meg képei a The Guardien-ben, a Wired-ben, a Blink-ben, az Étapes magazinban, továbbá az inTheRedList válogatásában is szerepel. Bence fotográfiái a könnyedség, a szabadság és az átlényegülés szimbólumai. Képeinek a valóság és fantázia között átívelő tartalmai a közönség számára segítenek elfordulni a napi gondoktól, emelkedettebb kérdések felé terelve a gondolatokat.