Az érintetlen középkor igézete

Legtöbb az autós turista – két magyar rendszámot is látunk -, de akadnak iskolai csoportok. A település parányi méreteiből adódóan csak a várost védő falakon kívül parkolhatunk, egy békésen legelésző, villanypásztorral elkerített marhacsorda szomszédságában. Az őshonos kérődző neve boškarin. Színében és méretes szarvaival igencsak hasonlít a mi szürke fajtánkra. Régebben igavonásra is használták, manapság viszont a tejéért és ízletes húsáért tartják.

A világ legkisebb városkájában járunk, a neve Hum (olaszul Colmo). Gyakorlatilag az Isztriai-félsziget mértani középpontjában fekszik, félúton Opatija (Abbázia) és Umag között. Keletről nyugat felé tartva a fizetős, több mint öt kilométer hosszú Učkai alagútban kell áthaladnunk. Az egykori kaszárnyavároskában szívélyes a fogadtatás. A belépésre szolgáló nagyméretű vaskapun horvát nyelvű felirat, amely a szűk sikátorok bejárására buzdít, mert ,,itt a kövekből is lágyság, melegség árad.” S ez akkor is igaz, ha a kockaköves utcácskákat nem épp magasabb sarkú cipőkre találták ki. A kapun kilincs van ugyan, (bronzból készült és a boškarin szarvát formázza), ám zár nincs, jelezve, hogy a nap és az év minden szakában nyitva áll. Igazi remekmű a maga nemében az év tizenkét hónapjának megfelelő medalion-sor (dombormű), amely az isztriai földműves időszaknak megfelelő tevékenységét ábrázolja. Decembernél például a disznóvágás jelenetét, februárnál pedig a tűz mellett melegedő idős ember képét.

Mindössze 100 méter hosszú és 35 méter széles, téglalap alakú területen fekszik. Állandó lakosainak a száma a harmincat sem éri el. Ám volt időszak a múlt század elején, amikor ezren is lakták. Két utcaszerű képződmény alkotja a települést. A számozott házak száma húsz. Hihetetlen, hogy ezer évig a városka falain kívül egyetlen épületet sem emeltek, megőrizve a hely és a környék ősi, középkori jellegét. „Belterületen” is egyedül a Mária-templom épült, az is több mint két évszázada, pontosan 1802-ben. A Guinness-rekordok könyve a világ legkisebb városkájaként tartja nyílván. Nincs is a kontinensünkön ennél kisebb. A világon egyedül az óceánon túli (amerikai) Buford előzi meg, mindössze egyetlen városlakójával.

Mégis mitől város a sziklás hegyoldalra épült isztriai Hum? Mindenekelőtt ősi múltjának köszönheti e kitüntető rangot. Az egykoron elért rendezettségének, szervezettségének – mindig is rendelkezett városházával -, valamint annak, hogy évszázadokkal ezelőtt a korhoz illő közműhálózattal bírt, sőt még lapidáriuma (kőtára) is volt. A gazdag történelmi, műemléki múltjára utal a temetőben található Szent Jeromos-kápolna a 12. századból, benne a bizánci freskókkal. Minden utcakőből, minden egyes építményből a régmúlt lehelete árad. Nevezték castrumnak (erődítménynek, várnak) egészen a 17. századig. Vastag védfalait illírek építették anno, védendő magukat a nem várt betolakodóktól. Azokból pedig bőven akadt. Egy időben Velence uralma alatt álltak, majd a Habsburg Birodalomhoz tartoztak. A régmúltból megőriztetett az ispán (helyi elöljáró) évenkénti újjáválasztásának rítusa. A helyiek szerint azért évente, hogy az illetővel ne szaladjon el a szekér. E regulától egyedül a honvédő háború idején tekintettek el, midőn a kilencvenes években négy évig maradhatott székében az ispán. Őrá a szavazati joggal rendelkező férfi nép voksol, a nők ahogy a múltban, úgy most sem élhetnek ezzel a közjogi lehetőséggel. Talán nem véletlen, hogy újabban minden év májusának második hét végéjén ejtik meg a voksolást, amikor beindul a turisztikai szezon, s tömegével érkeznek az első vendégek. A szavazás úgy történik, hogy mindenki az e célra szolgáló botra vés rovátkát a két jelölt egyikének a neve mellé.

A városka rövid idő alatt bejárható, ám akár egész napot is itt lehet tölteni, élvezve a földi örömöket: a szép tájat, a csendet, a tiszta levegőt, avagy az egyedi gasztronómiai kínálatot. Ez utóbbihoz tartozik a szabadban, ökológiai körülmények között tartott boškarina számos változatban készült húsa, amelyhez az errefelé bőven található, igencsak drága tartuffe (szarvasgomba) is jár, ha meg tudja fizetni a vendég. Megkóstolhatjuk az isztriai pršut-ot (sonkát), amely abban különbözik dalmát társától, hogy nem füstölik, hanem fűszerezés után a sókristályokkal teli tengeri levegőn szárítják, érlelik hónapokon át. Választhatjuk a messze földön híres isztriai juhsajtot, mellé lélekerősítőnek a biska nevű italt. Ez fagyöngyből készül, miután az évezredes recept előírásai szerint a kultikus erővel bíró növény levelét és virágját megszárítják, majd törkölypálinkát adagolnak hozzá, valamint többfajta gyógyfüvet. Állítólag használ a szklerotikus bajok ellen, sőt vérnyomásszabályzóként is hat. Aki kevésbé erős italra vágyik, maradhat a rizlingfélék sorába tartozó malvazija boránál, vagy a vörös teran-nál. Miközben ez utóbbit kóstolgatjuk, vendéglátóinkkal azon tűnődünk, hogy a szőlő, amiből készül, mely ország őshonos fajtája: horvát vagy szlovén? A vitát Brüsszel oldotta fel nemrégiben, leszögezve: legyen külön horvát és szlovén teran.

Bárcsak a többi vitatott kérdésben is ily gyorsan sikerülne dűlőre jutnia a két szomszédnak, például a rendezetlen határ polémiában. A hum-i konobában (pincében) a Ljubljanából érkező turisták is nagy élvezettel fogyasztják az isztriai vöröset, ügyet sem vetve a rajta található címkére, amely kötelezően az ital származási helyére utal.