Zarándok

2017.10.08. 15:30

El Camino: soha nem vagy egyedül

Több, mint 700 kilométer, egy elnyűtt túrabakancs, sok-sok élmény és a tudat, hogy újabb kihívást sikerült teljesíteni. Ez az El Camino, a Szent Jakab-zarándoklat mérlege a murakeresztúri Kővágó Károly számára, aki nemrég tért haza a spirituális útról.

Horváth-Balogh Attila

– Augusztus 18-án indultam útnak itthonról és éppen egy hónapra rá, szeptember 18-ra érkeztem vissza – bocsátotta előre Kővágó Károly, aki 60 évesen is komolyabb megerőltetés nélkül teljesítette a keményebb szakaszokat is magában foglaló Szent Jakab-zarándokutat.

Ez persze, nem is csoda, hiszen a férfi rendszeresen sportol, futóversenyeken is indul és szép sikereket ér el. – A zarándoklatot el lehet kezdeni Franciaországból, Saint-Jean-Pied-de-Portból, illetve a Somport-hágótól is, de a spanyolországi Pamplonától már egy nyomvonal vezet a célállomás Santiago de Composteláig, a Szent Jakab-székesegyházig, amely a hagyomány szerint Szent Jakab apostol földi maradványait rejti. Az út a székesegyházban ér véget, ahol a zarándokok egyesével átölelik a szent szobrát.

Fotó: Kővágó Károly

A „klasszikus” El Camino-nak ez a végállomása, de az apostolnak volt köze a nem túl messze, az óceán partján fekvő Muxía és Finisterre településekhez is, ezért a zarándokok többsége Santiago de Compostela-ból továbbgyalogol az óceánig. Én is így tettem. Életemben először jutottam el a nagy vízig, amelynek látványa hihetetlen szabadságélményt adott. Másfelől ott kavargott bennem az is: véget ért egy 29 napon és 750 kilométeren át tartó csodálatos kaland…

Fotó: Kővágó Károly

Kővágó Károly elárulta: ugyan hisz Istenben, őt mégsem az El Camino vallási vonatkozásai érdekelték, hanem maga a kihívás, a távolság leküzdése és Spanyolország megismerése.

Fotó: Kővágó Károly

– A zarándokutat végig csak gyalogosan tettem meg, volt, aki a forró és poros kasztíliai fennsíkon, a „Meseta”-n átbuszozott, de én ott is gyalogszerrel haladtam, mert így tartottam etikusnak – árulta el Kővágó Károly. – Ha vállaltam egy feladatot, kitűztem magam elé egy célt, akkor azt ne önbecsapással teljesítsem, hanem az elvárható maximalizmussal. Persze, ennek ellentmond, hogy ha minimálisan az utolsó 100 kilométert teljesíted, már akkor is megkapod az El Camino-oklevelet. Hozzáteszem, ahhoz viszont napi két pecsételtetés szükséges a zarándok-útlevélbe, ami igazolja a teljesítményed, azt, hogy legyűrted a távot.

Fotó: Kővágó Károly

– A szokásos tempóban napi egy állomást kötelező teljesítened, tehát valójában a könnyített változat sem könnyebb sokkal, mert ott dupla távot kell megtenned nap, mint nap – folytatta Kővágó Károly. – Persze, valójában mindenki megszenvedi a zarándoklatot, például a sok gyaloglástól kialakuló vízhólyagokat nem lehet megúszni...

A férfi azt mondta: a zarándoklat mindent elsöprő élménye számára, hogy soha nem volt egyedül, a zarándokok vigyáztak egymásra. A helyes útvonalat táblákra, vagy az útra, esetleg házfalakra felfestett sárga nyilak és az El Camino szimbóluma, a fésűs kagylók jelezték. Azonban nyilván, a zarándokokra komoly turisztikai ágazat épült, sok helybéli alakított ki szálláshelyet, vendéglőt, vagy úgynevezett cafe bar-t (kávézóhelyet) azért, hogy a turizmusból profitáljon.

Fotó: Kővágó Károly

Mindegyik a maga vendéglátó egységébe szeretné becsalogatni az úton lévőket, felfestett nyilakkal mutatva nekik az irányt, így aztán a nyílrengetegben bizony, el lehet tévedni. Ha valamelyik zarándok láthatóan tévelygett, a másik, ha észrevette, máris kiáltott neki és kézzel-lábbal integetve mutatta a jó irányt.

– Ha csak lehajoltam az úton, hogy megigazítsam a zoknim, már oda is jött valaki és megkérdezte: Problem? Ha azt válaszoltam, no problem, már ment is tovább… Ráadásul az egyes állomáshelyeken keresztény szállók várják a pihenésre vágyókat. Itt egy asztalnál ülve költik el vacsorájukat a néha nagyon is különböző nemzetek, netán hadban álló országok fiai és semmiféle villongás nincs, csak béke és barátság van – mesélte Kővágó Károly.

– A vacsorákat szentmisék követik, ezeken illő részt venni, mert az atyák megáldják a zarándokokat.

Általában hajnalban indult útnak, hogy a nagy meleget elkerülje, délutánra általában megtette az aznapra kitűzött távot, aztán pedig körülnézett az adott településen, ahol éppen megpihent és felkészült a másnapi etapra.

– Körülbelül 12-13 kilogrammos volt a menetfelszerelésem, ami egy hátizsákban elfért – folytatta. – A délelőtt általában szendvicsekkel, müzlikkel, más rágcsálnivalókkal telt, s ugyan vannak ivókutak, de ezekből én nem mertem inni, s a reggelihez, vagy az ebédhez inkább harmatos sört ittam. A napi 30-40 kilométernyi gyaloglás után ez nagyon jól esett, a benne lévő tápanyag jól jött a szervezetemnek.

Fotó: Kővágó Károly

Több helyi ételspecialitást megkóstoltam, a kedvencem az volt, amikor burgonyát és tojást sütöttek össze, felszeletelték és úgy tálalták. Ez is – csakúgy, mint a sör – nagyon tápláló és laktató.

Elárulta: az út során soha nem érezte úgy, hogy visszafordul és feladja. Száz kilométerrel a vége előtt pedig már tervezhető a befejezés, foglalható a repülőjegy, ami különösen motiválja a vándort – ha nem szedi a lábait, nem éri el a repülőt… Meg egyáltalán, a 100 kilométer csupán 3 napi táv, mi az az azt megelőző 26-hoz képest?!

– Hogy újra elkezdeném-e? – kérdezett vissza. – Ugyanezt már nem. De ha az egészségem meglesz hozzá, akkor esetleg a francia szakasszal megpróbálkozom...

Ezek is érdekelhetik