Papírforma?

Jégkorong-válogatottunk harmadszor jutott fel az A-világbajnokságra. Először, 2008-ban, Szapporóban még csodát emlegettünk, másodszor, 2015-ben, Krakkóban már „csak” bravúrt, újabb hét esztendő után, harmadszor, a múlt héten, Ljubljanában pedig papírformát. Az oroszok és a fehéroroszok kizárása miatt ugyanis a franciákat és az osztrákokat „feltolták” a nagyok közé, és ettől jelentősen felhígult a másodvonal. A rajt előtt, a Nemzeti Sportban ezért merészeltem egyenesen fogalmazni: „A nyolcasról tizenhatosra duzzasztott A-vb már nem az Óperencián túl van, hanem egy lépésre. Na jó, háromra. Három győzelemre. Három messze nem irreális győzelemre.”
Csupán annyiban tévedtem, hogy a második hely eléréséhez végül két győzelem is elegendő lett volna, bár így is összejött a három. Fiaink kedden 5–1-re verték a dél-koreaiakat, szerdán 2–1-re a litvánokat, és ugyan pénteken 5–1-re kikaptak a szlovénoktól, a többi eredmény úgy alakult, hogy a románok elleni, vasárnapi mérkőzés tét nélkülivé vált. Már amennyire e párosításban beszélhetünk egyáltalán tét nélküliségről. Akárhogy is, csapatunk ezúttal is nyert, a jelentős székely erőket felvonultató ellenfelet 4–2-re gyűrte le. 

Úgyhogy 

irány ismét, immár harmadszor a világelit!

 Kérdés, milyen reményekkel? A 2009-es „nagy” vb-n, Svájcban a mieink hat vereséggel a 16., utolsó helyen végeztek és kiestek. A németeket (1–2) és a szlovákokat (3–4) így is megizzasztották, utóbbiak tizenöt másodperccel a duda előtt gyötörték be a negyedik góljukat. 2016-ban, Szentpéterváron már sikerült megszerezni az első győzelmet (5–2 a fehér­oroszok ellen), de hat vereség mellett ez a 15. helyhez és az újabb búcsúhoz vezetett. 

Ha ez a trend folytatódna, két győzelem és a 14. hely 2023-ban már bennmaradást érne. Kérdés, hol? Mert a tervezett helyszíntől, Szentpétervártól elvették a rendezés jogát, új házigazda pedig még nincs. A felvetődött magyar–szlovén közös vendéglátás még álomnak is szép, de nem megvalósíthatatlan. További bizonytalanság, hogy ha az oroszokat – az ukrajnai háború végeztével – esetleg visszaengednék a mezőnybe, feltehetőleg a fehéroroszokkal együtt, 18-ra nőne a létszám. Ezt játék nélkül 16-ra lefaragni korrekt módon képtelenség, de a már megszerzett indulási jogért valakit újabb játékra kényszeríteni ugyancsak az. 

Számunkra különösen akkor, ha mi lennénk azok. Mert a „nagyok” közül felülmúlni bárkit is már nem papírforma lenne, hanem minimum bravúr. Vagy talán csoda.