Az adósság és a gyógymód

Értem én, hogy aki életében nem vett fel semmiféle kölcsönt - talán mert okos megfontolásból, esetleg belső késztetés híján nem akart túlnyújtózni a takaróján, vagy egyszerűen olyan szerencsés, hogy sosem szorult rá -, annak tele lehet a hócipője az évek óta napirenden tartott "adósmentéssel", amelynek újabb felvonása is lesz hamarosan. Ám még a legracionálisabb takarékoskodóknak és a leghangosabb kárörvendőknek sem nehéz belátniuk, hogy egy tízmilliós országban egyáltalán nem tekinthető magánügynek az a súlyos financiális probléma, amely állítólag 559 ezer adós (plusz a családtagok) életvitelét határozza meg, és amely miatt további 115 ezer "rossz adóssal" már szerződést is bontottak a hitelezők. Ez igenis közügy, a helyzet rendezése pedig egyenesen államérdek, egyfelől az egész lakásaffér által gúzsba kötött (azaz felszabadítható, például fogyasztásra költhető) anyagi tartalékok, másfelől az egyéni, családi sorsokkal kapcsolatos közösségi felelősségvállalás miatt. Természetesen nem mindegy, hogy az adósmentés eszközei mennyire hatékonyak, és az állami beavatkozások milyen következményekkel járnak. Kifejezetten jó, és kevésbé hasznos módszereket is láttunk már - a végtörlesztés és az árfolyamrögzítés például sokakon segített, de még többeken nem, a devizahitel "forintosítása" eddig nem vált be, és bár az Eszközkezelő is működik, korántsem ér el minden rászorulót. A problémahalmaz kezelése tehát kétségkívül zajlik egy ideje, de a gyógymódot még nem találták fel. Talán most?