A bank sosem veszít?

- A devizaalapú hitel nem egyenlő a devizahitellel - reagál a felvetésre Binder István, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) szóvivője. - Devizahitel esetén ugyanis az ügyfél valóban svájci frankban, euróban veszi fel és kapja meg az összeget, és abban is törleszt. A devizaalapú kölcsönöknél azonban a hitelfelvevőnek a lakás- vagy autóvásárláshoz forintra volt szüksége, így a bank abban folyósított, ám a kölcsön mögött devizafedezet áll. Tehát devizaalapú a kölcsön, devizaalapú az elszámolása, és a banknak a refinanszírozó hitelintézet részére devizában is kell törlesztenie. Az adós pedig aláírt egy szerződést, hogy a forintalapú hitelekénél lényegesen kedvezőbb kamatokért cserébe vállalja az árfolyamkockázatot... - A kedvezőbb kamatozás azonnal realizálható előny, miközben az árfolyam vagy emelkedik, vagy nem - folytatja Binder István. - Tehát amit az adós megnyert a réven, elveszítheti a vámon.

S mint láttuk: el is veszítette. Egyes elemzők szerint azonban az euróalapú hitelek esetében 320, a frankalapú kölcsönöknél pedig 230 forintos árfolyamnál van az a határ, ahol már jobban megérte volna forinthitelt felvenni. Ugyanis míg a meglevő frankalapú lakáshitelek kamata 6-6,5, a forintalapúaké jóval magasabb, 10 százalék fölötti. S ennek megfelelően a törlesztőrészlet is jóval magasabb (volt). Az alacsonyabb kamat egyébként annak tudható be, hogy devizaalapú hitelek esetén nem a hazai inflációs környezetet és alapkamatot kellett figyelembe venni, hanem a svájci, illetőleg az eurózónában érvényes alap- és bankközi kamatot, amely sokkal kisebb.

- Az árfolyamkockázatot a devizaalapú hitelek esetében kizárólag az adós viseli, a bank ugyanis svájci frankban, euróban vagy japán jenben vette fel a hitelt, és abban is számol el, a kockázat tehát ott jelenik meg, amikor az ügyfél ezt forintban kéri folyósítani - szögezi le a kommunikátor, hozzátéve: amikor még lehetőség volt Magyarországon devizahitelt felvenni, a pénzintézetek a bankközi piacról vagy a tulajdonosi csoporttól szerezték be a szükséges összegeket, illetve a betétekből, ám utóbbiak már a válság előtt sem fedezték a hiteligényt.

Az esetek egy részében a deviza fizikai valójában is a bank tulajdonába került, gyakori volt azonban, hogy a devizahiteleket forintforrásból finanszírozta a pénzintézet, külföldiekkel kötött származtatott (swap-) ügyletek révén. (Azaz a szükséges forrást nem devizabetét-gyűjtésből vagy devizakötvény-kibocsátásból szerezte.) Ezen ügyletek lényege, hogy a hazai bankok devizahitelt vettek fel, s ezzel egy időben forinthitelt nyújtottak, majd egy későbbi időpontban visszacserélték ezeket a pénzeket.

- Azt, hogy a bank milyen áron jutott a devizához, a bankközi kamatok, az inflációs környezet és az országkockázati felár határozta meg - teszi hozzá a szóvivő.

A válság betörésével azonban ezeket a származtatott pozíciókat nagyon drágán tudták csak megújítani a bankok, ezen ügyletek költsége - a szakemberek számítási szerint - az évi 0,15-ről 2,5-3 százalékra emelkedett, igaz, a svájci kamatláb meg körülbelül ugyanennyivel mérséklődött, s később a származtatott költségek is csökkenésnek indultak, elérve a válság előtti szintet. A hitelek thm-je azonban nem nagyon akart mérséklődni a válság után sem, sőt. S a forrásköltségek emelkedése miatt most is van bank, amely módosítja a fizetendő kamat mértékét, ami a frankhiteleseknél jelentős tehernövekedést hozhat.

Több közép- és kelet-európai országban, például a lengyeleknél és Romániában, ahol ugyancsak divat volt a változó kamatozású devizahitelezés, a banknak nincs lehetősége a marzs egyoldalú módosítására, ott ugyanis egy előre meghatározott pénzpiaci hozamhoz, például az európai vagy svájci irányadó bankközi kamatlábhoz kötötten határozzák meg azt, például CHF Libor plusz 5 százalék. S a bank számára ez kockázatot jelent, hiszen hiába emelkedik például az országkockázati felár vagy változik az inflációs környezet, a következményeket nem terhelheti az ügyfelekre. Igaz, a mutatók javulásából meg profitálhat a pénzintézet...

Több közép- és kelet-európai országban, például a lengyeleknél és Romániában, ahol ugyancsak divat volt a változó kamatozású devizahitelezés, a banknak nincs lehetősége a marzs egyoldalú módosítására, ott ugyanis egy előre meghatározott pénzpiaci hozamhoz, például az európai vagy svájci irányadó bankközi kamatlábhoz kötötten határozzák meg azt, például CHF Libor plusz 5 százalék. S a bank számára ez kockázatot jelent, hiszen hiába emelkedik például az országkockázati felár vagy változik az inflációs környezet, a következményeket nem terhelheti az ügyfelekre. Igaz, a mutatók javulásából meg profitálhat a pénzintézet...