Félelmetes és bámulatos

E gondolatok hatása alatt jutottam el a trópusi eső áztatta Foz de Iguazu városból a világ talán legcsodálatosabb vízeséséhez, az Iguazuhoz. Ijesztően ömlött az eső, amikor a három ország (Argentína, Brazília, Paraguay) hatá-rán található természeti csodához értem. A sok turista döbbenten tekintett a borult égre. Aztán mintha csoda történt volna, az esőisten rátekintett a bőrig ázott, csüggedt turistákra, lecsendesítette a könyörtelen égi csatornákat. Kibújt a nap is rejtekhelyéről, így bizakodva indulhattam a "tízezer vízesés" felé, lejtőkön, meredek lépcsősorokon bukdácsolva, kapaszkodva. Már a víz ijesztő, mennydörgő robaja, az átláthatatlan vízfüggöny is jelezte, hogy a víz birodalmának közelébe érkeztem. Megtudtam, hogy az Iguazu folyó a Parana-fennsíkról minden ellenállást legyűrve hömpölyög, rohan végzete felé.

Más vízesésektől eltérően az Iguazu nagyon különös. Patkó alakú és mintegy 275 lépcsősoron, 4 kilométer szélességben, 75-80 méter magasságból zuhan alá az alant tátongó szurdokokba, a legfélelmetesebbnek tartott Ördögtorokba, ahová a legnagyobb víztömeg zúdul. Azt mondják, ott lent tanyázik az ördög, s dalolva csábítja az arra tévedőket. Jaj annak, aki csak egy lépést téveszt, a háborgó habok örvényléséből nem menekülhet. De ott vannak a kisebb zuhatagtestvérek: a Három muskétás, az Ádám és Éva, a Benjamin és vagy 270 különálló vízesés. Minden képzeletemet felülmúlta a látvány. Bármerre néztem, mindig újabb és újabb vízesés tárult elém.  Itt mindenkit elborított a víz, de ez nem tántorított el senkit a varázslatos helytől. Csattogtak a fényképezők, duruzsoltak a videók. 

Amikor aztán a kerek Hold rámosolygott a vidékre, úgy éreztem, elvarázsolta a tájat, s hatalmába kerített a jótékony álmodozás. De láttam azt is, ahogy a nyughatatlan, háborgó, tajtékzó víztömeg lassan lecsendesedik, s a zúgókon át folytatja békésen útját. A vízesést legelőször 1541-ben Cabeza de Vaca spanyol felfedező pillantotta meg, és a ma már feledésbe merült Santa Maria-vízesésnek nevezte el. Keletkezése csak millió években mérhető. Az őslakosok mindig is félve tisztelték és áldoztak a különös, félelmetes természeti tüneménynek. Elnevezése az indián nyelv szerint nagy vizet jelent. Itt éreztem igazán a természet vad erejét, és fel-rémlett bennem a vízesés keletkezésével kapcsolatos kedves kis monda. 

Úgy tartják, az Iguazu-vízesést a folyamisten mérgében, dührohamában teremtette, mert az emberek háborgatták, beleavatkoztak isteni dolgaiba. Szétszaggatta az ott magasodó hegyóriást, s azon keresztül vad vizet zúdított az ott élőkre. Hitük szerint még napjainkban is ott él a vizek istene, éberen figyel a vízesés legveszélyesebb pontján, az Ördögtorok közelében, s kedve szerint szórja áldását vagy átkát az itt élő emberekre. De a vízesésről más történetek is fennmaradtak. A guarani törzs elbeszélése szerint a hajdani törzsfőnök fia, Taroba a békésen folydogáló víz partján az istenektől könyö-rögve kérte, hogy szerelme, a megvakult hercegnő szeme világát kapja vissza. Az iste-neknek fellángolt mérhetetlen haragja, válaszként kettészakították a víz útjába álló szurdokot. A folyó meg lezúdult, magával ragadva Tarobát, aki a habokban örökre elmerült. A hercegnő visszanyerte látását, s elsőként pillantotta meg a vízesést, a nagy vizet. Tarobáról úgy vélik, hogy kővé meredten az Ördögtorok mélyéről napjainkban is magasba emeli segítségért esedező kezeit.

Varázslatos ez a vidék. Napszakonként más-más arcát tárja a látogatók elé. A fény és a hang, a víz és mélység, a szirtekbe kapaszkodó fák és növények kápráztatják el a világ vándorait. Mindehhez méltó keretet teremt a vidék gazdag élővilága. A sarlósfecskék naphosszat cikáznak a vízfelhő felett, gazdag zsákmányra vadászva. A fákon hivalkodó tolldíszben pompáznak, rikoltoznak a papagájok. A madarak rikácsolását a csuklyásmajmok makogása, a bőgőmajmok ordítozása töri meg. De a sűrűben ott kóborolnak az erdei kutyák, a szarvasok, a tapírok és talán a jaguárok is, embertől nem háborgatottan. A növények egymással versengve nyújtózkodnak az éltető nap felé. Itt sok a páfrány, a lián, a nálunk virágként tisztelt növény, a sok formában és színben hajladozó vadorchidea.

A vízesést mindkét oldalról nemzeti park övezi. Felmerülhet a kérdés: az argentin vagy a brazil oldalról tárja-e fel szebb arcát a vízesés? Talán Argentína felől közelebbről csodálható a San Martin zuhatag és a lélegzetelállító Ördögtorok szakadék. Korunk embere azonban a természetet nemcsak csodálja, hanem erejét igyekszik saját szolgálatába állítani. Így a 4880 kilométer hosszú, bővizű Parana folyó (jelentése: a tenger anyja)  medrébe 12 gátkaput építettek. Heroikus munka volt az ember küzdelme a természet vad erőivel. Míg aztán 1982. október 13-án megkezdődött a folyóvíz duzzasztása, amely 14 nap alatt érte el a 100 méter magasságot.

Ezután kezdődhetett az Itaipu (jelentése: éneklő víz) vízi erőmű működése. Ezzel az Itaipu a világ legnagyobb teljesítményű erőműve, áramfejlesztői egyenként 700 ezer kilowatt áramot termelnek. Itt láttam, milyen parányi az ember, távolról nézve apró han-gyaként szorgoskodik a betonkolosszusok rengetegében a jobb, szebb és boldogabb élet megteremtéséért.