Francia elnökválasztás - Sarkozy terhe, Hollande esélye

Az öt évvel ezelőtt rekordméretűnek számító, 86 százalékos részvételi arány mellett a szavazatok 53 százalékával államfőnek választott Sarkozy új lapot kívánt nyitni a 12 éves Chirac-korszak után Franciaország történelmében, amelyet alapjaiban szeretett volna megreformálni. A nosztalgia, a kudarc és Franciaország hanyatlásának elutasítását ígérte a stílusában és viselkedésben egyaránt radikális változást képviselő Sarkozy.

Gyakran pökhendi stílusa és kiszámíthatatlan egyszemélyi döntései azonban minden idők legnépszerűtlenebb köztársasági elnökévé tették, s a sarkozyzmus öt év alatt nem annyira egy politikai irányvonal, mint inkább egy stílus szinonimájává vált. A tabudöntögető, őszintén fogalmazó és gyorsan cselekvő, fiatalos és modern jobboldalé, amely Franciaország gyarmatosító vagy a náci Németországgal való kollaboráló múltjától ugyan egyértelműen elhatárolja magát, de amiatt nem hajlandó többé bűnbánatot gyakorolni, és minden szinten központosítja a hatalmat.

Sarkozyvel szemben ezért a francia politikai élet élvonalába tartozó, de sokáig csak háttéremberként tevékenykedő, hívei szerint konszenzuskereső, kedves, nyugodt és kitartó emberként ismert Hollande mindenekelőtt stílusváltást ígér, szavai szerint "normális elnökséget" a hiperaktív Sarkozy öt éve után. Saját személyiségét - amely tökéletes ellentéte Sarkozyének - a kampány alatt gyakorlatilag nem kellett felfednie. Szürke, pártfunkcionáriusra emlékeztető imázsa miatt a tv-vitában is elsősorban azt kellett bebizonyítania, hogy képes komoly és felkészült államfőként viselkedni, valamint azt, hogy kormányzati tapasztalatlansága ellenére is alkalmas államfőnek.

Az általa hangoztatott normalitás valójában visszalépés a korábbi államfőknek, Jacques Chiracnak vagy Francois Mitterrand-nak a Sarkozyéhoz képest konzervatívabb stílusa felé. Meggyőződéses szociáldemokrataként és elkötelezett európaiként Hollande azt a reformbaloldalt képviseli, amely elfogadja, hogy a gazdasági válság és a költségvetés szűkíti a mozgásteret, ugyanakkor a szociális igazságosságot tekinti fő vezérelvnek. Ennek érdekében megválasztása esetén újra akarja tárgyalni a márciusban elfogadott európai stabilitási paktumot, kiegészítve azt egy, a gazdasági növekedést elősegítő passzussal. A deficit és az államadósság csökkentése érdekében viszont nem annyira az állami kiadások lefaragását, hanem a szavai szerint a jelenleginél igazságosabb adópolitikát támogatja.