Köszönet az imáért

Miközben körülöttünk zűrzavar van a világban, az emberek a biztosat keresik, és én úgy tapasztalom, hogy ezt a közösségi létben találják meg. Tartozni valakihez, nyitottabbá, jobb emberré válni: karácsony előtt, az adventi időszakban erősödnek ezek az érzések, szándékok – hangsúlyozza Török Zoltán zalaegerszegi református lelkész, akivel az ünnepről és egy különleges egyházi szolgálatról beszélgettünk.

A megyeszékhelyi reformátusok három alkalmat ünnepelnek adventkor: az egyházi év kezdetét, a gyülekezet 1926-os megalakulásának és a templom 1942-es felszentelésének évfordulóját. Rendszeresek ebben az időszakban a közösségi programok, a gyerekek és szülők együtt készülnek lelkiekben a karácsonyra. Találkoznak az egyházközség csoportjai is, például a bibliaolvasó, a beteglátogató, a templomban és környezetében rendet tartó vagy a szenvedélybetegekkel foglalkozó Kékkereszt közösség tagjai.

– Ilyenkor nincs az emberekben fenntartás másokkal szemben, az elfogadás, a kötődés a jellemző. E nyitottság abban is megmutatkozik, hogy a Mandulavirág otthont a sajátjának érzi az egyházközség.

A fogyatékkal élőket gondozó intézmény a közelmúltban nyitotta meg kapuit Zalaegerszegen. A fenntartó a Magyarországi Református Egyház, az otthonban Török Zoltán látja el a lelkészi szolgálatot, sőt, ő a ház névadója (a mandulavirág a szeretet, a gondoskodás, a féltés jelképe).

– A fogyatékkal élő emberekkel  nem új keletű a kapcsolatom, már teológiai hallgatóként mint önkéntes segítők dolgoztunk a dunaalmási otthonban. Nagyon fontosnak érzem ezt az egyházi szolgálatot; a gondozottak szeretetigénye hatalmas. A Mandulavirágban minden reggel rövid lelki felkészülést tartunk a munkatársakkal, azután a gondozottakat szólítom meg lehetőleg időszerű, személyhez szóló gondolatokkal. Az egyik alkalommal feltűnt, hogy egy fiatalember nincs ott a többiekkel. Beteg volt éppen, bementem hozzá a szobába, beszélgettünk a gyógyulásáról. Amikor elbúcsúztam tőle, megfogta a kezem, és kérte, imádkozzam érte. Nem sokkal később, mikor újra találkoztunk, felállt a kerekes székből, és nehezen formált szavakkal azt mondta: „köszönöm szépen, hogy imádkoztak értem, ez engem nagyon meghatott”. Abban a pillanatban nála csak mi hatódtunk meg jobban...