Szegény tehetségek esete a büfé-ruhatár szakokkal (jegyzet)

(Igaz, a gyerek addig se munkanélküli, míg a felsőoktatásban melegszik...) De ha felülről jön az átalakítási, racionalizálási inger, akkor minden szereplő behúzza a fékeket, mondván, csak a mi főiskolánkat ne szüntessék meg, ne a mi városunkét, ne a mi gyerekünkét. Az is meghökkentő hír, hogy a világot nem is oly rég rendkívül képzett közgazdászokkal ellátó egyetemre önállóan nincs szükség. (A Corvinusról van szó, bár vele kapcsolatban meg a mûszaki egyetemnek van egy bonmotja, miszerint a náluk tanulók őszi szünetben lazán elvégzik a közgázt.) Nem irigylem a felsőoktatás szereplőit. Milyen régóta kapkodják a fejüket. Húsz éve naponta röppennek fel reformkísérletek, mit hogyan kéne újragombolni a házuk táján. Ők tudják, mennyire jogos ez, noha nemigen kérdezik őket. Mintha a politika, illetve különböző szintű erős emberei birkóznának egymással, közben épp a lényegről feledkeznek meg. Nehéz felelőtlenséget feltételezni róluk, hiszen a hazai felsőoktatás – főleg természettudományos részlegének – renoméját csak nem akarják szétverni holmi napi presztízsszempontok okán. Nincs kétségem, a dolog mélyén a pénz, illetve annak hiánya lappang. Mit lehet kihozni kevésből? Káoszt, bizonytalanságot, halogatást. Elvándorló fiatalokat stabilabb külhoni iskolák felé. A tehetősebbek rég élnek ezzel, itthon meg marad a szegény tehetség. Neki meg ott a büfé-ruhatár szak.