Terminátor - Megváltás: Schwarzi nélkül mégsem az igazi...

Ha ehhez hasonló kétszavas jellemzéssel kellene illetni a Terminátor-sorozat legutóbbi darabját, azt mondanám: a negyedik furcsán felemás. Egyrészt hangulatában nagyon távol áll a nyolcvanas évek filmkultúráját alapjaiban meghatározó őstől (James Cameron stílusteremtő sci-fi-akciójának ijesztően eredeti ötleteit egy közhelyes posztapokaliptikus vízióval nem lehet pótolni), másrészt kompromisszummentes, technokrata látványvilágával egyike a legélvezetesebb jövőben játszódó háborús moziknak. Terminátorosságát tekintve még a sokat szapult (szerintem viszont egészen korrekt) harmadik rész is sokkal stílushűbb a Megváltásnál, Joseph McGinty Nichol rendező új filmje viszont egy nagyságrenddel igényesebb alkotás az elődnél. Igazságot tenni nem kell, lesznek méltatók és pfujolók, ez törvényszerű.

Tulajdonképpen csak a történet defektes, de az nagyon, az időutazással járó logikai bukfenceket ugyanis nem tudták, talán nem is akarták kiküszöbölni (következetességben még mindig a Vissza a jövőbe sorozat a király). Legutóbb egy atombiztos katonai bunkerben hagytuk a főhős John Connort, aki akarata ellenére ott vészelte át a gépek öntudatra ébredését és a nukleáris csapást, most pedig 2018-ban látjuk viszont, immár az emberek felkelésének vezéreként. A Christian Bale (Amerikai pszicho, Batman) formálta karakternek ezúttal saját, tinédzserkorú(!) leendő apját kell oltalmaznia, hogy aztán a fater majd visszautazhasson a múltba, összejöhessen John anyjával, és e légyottból megszülethessen ő maga. Értik, ugye? Épületes ökörség, de könnyen túlteszi magát rajta a néző, mivel a zakatoló akció egy percnyi szünetet sem hagy a kukacoskodó agyalásra. A Skynet nevű mesterséges intelligencia és (ezúttal élő szövet nélküli) robothadserege pedig olyan sivár, sötét és reménytelen világot ural, amelynek látványa a legvadabb falanszter-utópiák rajongóit is elégedettséggel töltheti el.

Engem ugyanakkor zavart a sok mátrixos déjá vu, és azt is nehéz volt megszokni, hogy egy Terminátor-filmben nem találkozunk Schwarzival (pontosabban felbukkan egy pillanatra, de az mégsem az igazi). A finálé pedig hollywoodi szokás szerint katasztrofális, nyálassága méltatlan a film hideg-rideg atmoszférájához; a rendezőknek éppen az ilyen happy endekkel sikerül elérniük, hogy az ember csak cinikusan mosolyogjon mindenféle pátoszon.