Slash lendületes és friss produkciót hozott magával Budapestre

Objektív mérce ez esetben tényleg nincs, hacsak az nem számít annak, hogy a 2013-as esztendő első hazai szuperprodukcióját láthattuk csütörtökön este a Papp László Budapest Sportarénában.

A koncert az eredeti helyszínnek tervezett Petőfi Csarnokot villámgyorsan kinőtte, volt is egy kis hiszti amiatt, hogy ki marad le a látványosságról, s ki olyan szerencsés, hogy még időben be tudta szerezni a jegyét, hiszen az első szériát tényleg napok alatt elkapkodták. Az esemény áthelyezése a Papp László Budapest Sportarénába valóban jó megoldásnak bizonyult, hiszen ránézésre olyan hét-nyolcezer fő gyűlt össze, ami nemcsak háromszorosa a Petőfi Csarnok befogadóképességének, de még a főhőst is meglepte. Slash - amolyan sajátos köszönetképpen - az egyik közösségi oldalon - így aztán mint a turné első telt házas előadását posztolta ki a koncertet. Ha szigorúan ragaszkodunk a tényekhez, a sportaréna látott ennél nagyobb tömegeket is, ám az is valós állítás, hogy a január végén, Dubai-ban startolt, s március 4-ig tartó európai turnénak a budapesti csarnok az egyik legnagyobb befogadóképességű helyszíne. Ezek, valamint a valóban telt házas AC/DC és Rammstein koncertek után merje még azt mondani valaki, hogy nálunk nincs igény a rockzenére.

A történethez persze az is hozzátartozik, hogy a Guns N' Roses egykori gitárosaként elhíresült, cilindere, napszemüvege és göndör fürtjei révén emblematikussá vált Slash igazi rocksztár, akire nálunk talán még azok is kíváncsiak, akik a televíziós tehetségkutatókon szocializálódtak. Számukra nyilván az olyan slágerek jelentették a koncert legjobb pillanatait, mint a két órás koncert vége felé előadott Sweet Child O'Mine, vagy a ráadásban kötelező jelleggel felcsendülő Welcome To The Jungle és Paradise City. Azt persze már más kérdés, hogy vajon Slash is élvezi-e még műsorra tűzni e dalokat, amelyek közül a Sweet Child O'Mine-ba bele is bakizott kissé. Hogy mennyire snassz lehet neki Guns N' Roses dalokat előadni, azt talán a Rocket Queen szólója jelzi leginkább, teljesen átvariálta azt, a közösségi oldali aktivitásokat látva alaposan meg is osztotta vele a közönséget, hiszen Slash-nek van egy jellegzetes, rögtön felismerhető stílusa, s az említett szóló éppen ettől ütött el jócskán. Gitárjátékára amúgy nem lehet panasz, mert olykor kissé maszatolt ugyan, de hangzásban és előadásmódban az est java részében azt kaptuk, amit vártunk, a félvér muzsikus kezében tényleg megszólal, beszél a hangszer, vagyis a csütörtöki koncert újfent bizonyította, hogy hiába vagyunk képesek bármilyen hangot szintetikus módon reprodukálni, az élő gitárjátéknak nincs párja. Főleg olyan zenész esetében, akinek azonnal felismerhető, egyéni stílusa van. Márpedig a göndör hajú zenész ilyen muzsikus.

Fotó: Gyuricza Ferenc

Slash egykori zenekarától az említetteken túl belefért még a programba a Nightrain és a Civil War is, ez utóbbiért külön köszönet, mert bár sosem emelkedett gigasláger magasságba, mégis az egyik legjobb, legtökéletesebben felépített Guns N' Roses nóta. A múltidézéshez tartozott még a Velvet Revolver repertoárjából átemelt Slither - ezzel zárták a ráadás előtti részt -, illetve a 2000-ben kiadott második Slash's Snapekit albumról a Serial Killer. A 21 dalból álló, szinte percre pontosan 120 perces műsort mindezeken túl két szólóalbumának dalai tették ki. A szóló kifejezés ez esetben azonban alaposan megtévesztő is lehet, hiszen az az öt zenész, aki csütörtökön a színpadon állt, a produkcióban nemcsak egyenrangú társa volt egymásnak, de ténylegesen egy friss, lendületes zenekart alkotott. Jól jelzi ezt, hogy Slash - azzal együtt is, hogy szinte minden dalban eleresztette egy kicsit a kezét - nem szólózta szét a dalokat, vagyis végig feszes, érdekes produkciót mutattak be. A főhős ráadásul nem egy esetben egészen a háttérbe húzódott, ilyenkor a dobos Brand Fitz-et leszámítva mindenki, még a turnégitáros Frank Sidoris is előrébb került nála.

A show-t Slash mellett az a Myles Kennedy énekes vitte, aki generációjának egyik legjobbja, hiszen egyedi orgánummal bír, tisztán énekel, s karizmája van. Nyilván nem véletlenül esett rá a gitáros választása. Külön jó pont még Myles Kennedy-nek, hogy nem próbált Axl Rose alteregója lenni a színpadon, hanem egyéniség marad. E sorok írójának az elmúlt években többször volt szerencséje látni a jelenlegi felállású Guns N' Roses-t, ott bizony az egyik gitáros, az amúgy szintén kiváló képességű Buckethead nemcsak Slash fazonját igyekezett átvenni, de még a jellegzetes gitártartását is koppintotta.

Fotó: Gyuricza Ferenc

A csütörtöki koncert másik kellemes meglepetése a basszusgitáros Todd Kerns volt, aki úgy énekelte a 2010-es első Slash szólólemezen még a Motörhead-főnök Lemmy hangjával megismert Doctor Alibi-t, valamint a már említett Welcome To The Jungle-t, hogy eszünkbe sem jutott hiányolni az eredeti hangokat. Márpedig egy olyan produkciónak, ahol van összehasonlítási alap, éppen ez lehet a legnagyobb elismerése. Mindezek után már csak annak szorítsunk, hogy Slash szavatartó ember, s valóban visszatér majd a látómezőtől egyelőre még igen távol eső, valamikori harmadik szólóalbumának dalaival is.