Metalfest Open Air - Legendás előadók és különleges produkciók a színpadon (fotókkal)

A sár ugyan mindent ellepett, ám a kiváló koncertek miatt e kellemetlenséget bármikor újra bevállalnánk.

A fesztivál második napja olyan programkínálattal állt elő, ami rocktörténeti szempontból is érdekes lehet. A nap egyik főzenekara ugyanis az amerikai W.A.S.P. volt, mely fennállásának harminc éves jubileumát ünnepli ez évben, s ennek okán egy speciális turnéval járja a világot. A kora délutáni időszak is ígért egy hasonló ínyencséget, akkor a thrash-metal hullám egyik legfontosabb képviselője, a hasonló gyökerekről indult Metallica, Slayer vagy Megadeth népszerűségét ugyan soha el nem érő, de a stílus kedvelői körében kultikus hírnévre szert tett amerikai Death Angel lépett színpadra, méghozzá bemutatkozó albuma, az 1987-es The Ultra-Violence dalaival. Mi ez utóbbi zenekar koncertjét célozzuk meg elsőként, a nagyszínpadon zajló események közül ezért a metalcore zenét játszó osztrák Tuxedo, a pagan (pogány) metal vonalon tevékenykedő holland Heidevolk és az erőteljes Led Zeppelin hatásokat mutató svéd Graveyard műsorát beáldozzuk. Utóbbit némileg sajnálkozva, mert nem sok esély mutatkozik arra, hogy a hippi kinézetű skandinávok valaha is fellépnek Magyarországon. Márpedig a fesztiválok többek között arra is kiválóan alkalmasak, hogy olyan zenekarokat láthassunk, akiknek koncertjére egyébként igen nehezen juthatnánk el. Az osztrák Metalfest Open Air e tekintetben számos kellemes meglepetést kínált, a kérdés csak az volt, tudunk-e élni vele.

A fesztivál területe a csütörtöki hatalmas vihar miatt borzalmas látványt nyújt. A jótékony nap egyes helyeken - például a kemping területén szinte teljesen felszárította a vizet, ám azokat a pontokat, ahol állandó a mozgás - s a színpad előtti tágas teret, illetve a közönségtalálkozóra kijelölt fabódé, a vendéglátók és az árusok sátrainak környékét értelemszerűen ezek közé kell sorolni - csak dagonyaként lehet jellemezni. Első pillantásra azok a természetfilmek jutnak az eszembe, amelyek a varacskos disznók élőhelyeit mutatták be. Ismételten újra kell értékelni a nyitónap tapasztalatait, a kemény sár is jobb annál a híg, cseppfolyós állagú katyvasznál, amit a több ezernyi osztrák rocker teremtett a fesztivál területére. A talaj körülbelül tíz centis felső rétege a lépteink alatt gyakorlatilag egy állandóan mozgásban lévő masszává alakult. Ehhez képest a hazai fesztiválkörülmények szinte luxusnak számítanak, most kezdjük el igazán értékelni a Sziget és társai azon erőfeszítését, mely során a nagyobb színpadok előtti küzdőtereket műanyag lapokkal fedik le. Még jó, hogy a pénteki napot megússzuk eső nélkül. A mocsárszerű iszap természetesen bűzzel is együtt jár, amihez a toi-toi vécékből áradó szag vegyül. Ezekből egyébként elegendőt helyeztek ki, ám tömbösítve, egy helyre, a két színpad közé félúton, ezért a fesztiválozók egy része - főleg az elfogyasztott osztrák sör hatása alatt álló teremtés koronái - inkább a kerítés melletti füves területet részesítik előnyben szükségleteik elvégzésekor.

Visszatérve a színpadon zajló eseményekre, elsőként azt kell leszögezni, hogy a Death Angel még mindig nagyon állat zenekar. A két alapító tagot, a gitáros Rob Cavestany-t, valamint az énekes Mark Osegueda-t is magába foglaló négyes hihetetlen energiával robbant a színpadra. Ahogy két évvel ezelőtt a szép emlékű budapesti Metalfest-en, úgy most is az egyik legjobb koncert fűződik a nevükhöz. Éles váltással a thrash-metal után egy újabb folk-metal zenekar következett, a Saltatio Mortis. Ők azok közé tartoznak, akik egy magyar zenekedvelő számára mindenképpen kuriózumot jelentenek. Nálunk alig ismertek, miközben német nyelvterületen hatalmas népszerűségre tettek szert. Színpadi teljesítményüket látva mindez érthető, mindent megtettek annak érdekében, hogy a közönséget maguk mellé állítsák. Tradicionális gyökerű dalaik tolmácsolásához komoly koncepciót találtak ki. A modern hangszereken (dob, gitár, basszusgitár) játszó zenészeket a színpad hátterében helyezték el, míg a tekerőlant, a duda, a töröksíp, s minden egyéb tradicionális hangszer megszólaltatói a színpad elejét vették birtokba. Ők amúgy hárman voltak, egyikük törpe gnómra hasonlított, a másik úgy nézett ki, mint egy francia paraszt a XVIII. századból, a harmadik viszont egy átlagos kinézetű fickó, aki ruházatában idomult a többiekhez. A zenekar motorja, az énekes Alea der Bescheidene, egy rendkívül szuggesztív, kigyúrt testű, csupa izom alak, aki egy középkori vásári komédiás és egy keleti harcművész ötvözetére emlékeztető öltözékben, de olcsó kínai cipőnek tűnő lábbeliben cigánykerekezve érkezett a színpadra, majd számos további akrobatikus elemet is bemutatva nemcsak végigugrálta a teljes programot - miközben hibátlanul énekelte a dalaikat -, hanem az egyik tartóoszlopot is megmászta. Aztán hirtelen bevetette magát a tömegbe, s az osztrák rajongók magasra tartott kezein úszva adta elő a német nyelvterületen érezhetően nagy slágerüket. Ezzel amúgy olajat öntött a tűzre, a rajongók közül többen is követték példáját, a biztonsági őrök alig győzték kapkodni a színpad felé úszó vérmes osztrákokat.

A Saltatio Mortis után következő svéd Dark Tranquillity az európai rockzenei színtér egyik legjobb, mégis kevésbé megbecsült képviselője. A fesztiválon ennek ellenére érezhetően nagy volt a respektjük, a többek között az In Flames-ben is megfordult, s rendkívül változatos és érzelmes dallamok tolmácsolására is képes énekes Mikael Stanne színpadra lépését hatalmas üdvrivalgás fogadta. Műsorukból sokat nem nézünk, mert közben a Death Angel dedikál, így arrafelé vesszük az irányt. Mégiscsak egy legendáról van szó.

Egy röpke pillanatra betekintünk a kisszínpad sátrába is, itt nem sok változás van a csütörtöki naphoz képest, továbbra is sötét és fülledt meleg uralja a helyszínt, amelynek programjából az egyik legizgalmasabbnak ígérkező zenekar, a Krypteria tűnt el. Állítólag az énekesnőjük lebetegedett, a kieső zenekar pótlására pedig már nem volt idő. Irány vissza a nagyszínpadhoz, ahol a Magyarországon már jó néhány alkalommal megfordult finn Ensiferum következik. A koncepció náluk változatlan, meztelen felsőtestű, szoknyába bújtatott, kifestett arcú viking harcosok tolják rendületlenül a death-metal alapú témáikat. Egyedül a billentyűs leányt, Emmi Silvennoinen-t takarja valamivel több textil. A koncertjük után a basszusgitáros Sami Hinkka-val váltunk néhány szót, kérdésünkre elmondja, hogy már alakul az őszi turnéjuk, mely során újra eljönnek Magyarországra. Mindezt némi megnyugvással vesszük tudomásul, hiszen a Metalfest-en még a nagyszínpados zenekarok többsége is csak egy órás műsoridőt kap.

A kora esti műsorsáv egy fenevadé. A Fear Factory a modern indusztriális metal stílusának egyik megteremtője. Ez már önmagában is elég ok lenne arra, hogy közvetlenül a színpad előtt verjünk gyökeret, ráadásul a zenekar a hivatalosan június 5-én megjelenő új albumáról, a The Industrialist című nagylemezről is eltol egy dalt. A program gerincét persze a korábbi időszak olyan remekművei teszik ki, mint a Martyr, a Scapegoat vagy a Demanufacture. A termetes gitáros, Dino Cazares masszívan vezeti elő a témákat, ebben a zenekarhoz idén csatlakozott Matt DeVries méltó társ, basszusjátéka szintén riffelős jellegű, az ugyancsak friss dobos, Mike Heller pedig precíz, mint egy atomóra. Egyedül a frontember Burton C. Bell éneke monotonabb a lemezen megszokottaknál, no meg az albumok fémesen steril hangzását is lehetetlen színpadi körülmények között visszaadni, de egyik tény sem zavaró.

A W.A.S.P. hangzása viszont példaértékű, úgy szól a zenekar a színpadon, mint a lemezeken. Pedig volt ok a félelemre, hiszen a frontember, a zenekart alapító Blackie Lawless egészségi állapota körül nincs minden rendben, ráadásul szeszélyei miatt is okozott már néhányszor kellemetlen pillanatokat a rajongóknak és a szervezőknek. Ezúttal viszont példás módon összeállt minden. Maga a színpadkép is jelezte, itt egy életművet felölelő műsorra kell számítani, s maga Blackie is egy W.A.S.P. - 30 Years feliratú pólóban robbant a színpadra. Az énekes-gitáros küllemén persze az elmúlt évtizedek mértéktelen alkoholizálása nem múlt el nyomtalanul, arca felpüffedt, szemei táskásak, de ez része is imidzsének, végül is egy olyan zenészről van szó, akit a nyolcvanas évek elején a konzervatív amerikai politikusok - élükön a később alelnöki magasságokba emelkedő Al Gore szenátorral és becses nejével - az ifjúság megrontójának tartottak, s ezért hozták létre a P.M.R.C. nevű cenzor-szervezetet, amely nemcsak az akkoriban kibontakozó amerikai rockzenei hullám olyan később legendássá vált zenekarait tüntette volna el a föld színéről, mint a Slayer, a Mötley Crüe, a Twisted Sister vagy éppen a W.A.S.P., de még Prince is célkeresztjükbe került. A most 56 esztendős Blackie Lawless azonban a nagy túlélők közé tartozik, kinézetét leszámítva olyan fittnek és frissnek tűnt, mintha húszas éveinek elején járna.

Sajnos a program rövid volt - ez a fesztiválfellépések hátránya, talán ősszel Budapesten majd többet hallunk tőlük -, de a legnagyobb slágerek természetesen belefértek. Az On Your Knees-zel nyitottak, majd szünet nélküli átmenettel jött a The Real Me. Egyik legjobb dalukat, a nemzedékek himnuszának tekintett L.O.V.E. Machine című szerzeményt vezették elő harmadikként. A program a kezdeti időszakra épült, innen olyan további remekművek csendültek fel, mint az I Don’t Need No Doctor, a kötelezően közönség-énekeltető I Wanna Be Somebody vagy a ráadásban előadott Blind In Texas. Új dal mindössze egy fért bele a repertoárba, a legutóbbi album, a 2009-es Babylon egyik húzónótája, a Babylon’s Burning, melyet szemmel láthatóan ugyanúgy ismert a közönség, mint a klasszikus szerzeményeket.

Blackie kiváló zenésztársakkal karöltve lépett színpadra. Bár a W.A.S.P. dalait nem túl nehéz dobolni, a feszes ritmus azonban alapkövetelmény, ezt Mike Dupke hibátlanul teljesítette. A szólógitáros Douglas Blair felfrissítette az elődök - köztük a szintén legendássá vált Randy Piper és Chris Holmes - szólóit, játéka élvezetes volt. A szemet azonban a basszusgitáros Mike Duda vonzotta leginkább, mintha a nyolcvanas évek glam-korszakából ragadt volna itt, táncolt, pörgött a színpadon, s még az akkori életérzést kifejező kötelező kellék, az egyik sarkával a zenész oldalára kötött kendő sem maradt el.

A nagyszínpadon ezt követően már csak egy produkció volt vissza, a szintén középkori folk-metal zenét játszó, dalait német nyelven tolmácsoló In Extremo programja. Érdekes módon a The Letzte Einhorn, vagyis „az utolsó unikornis” néven ismert énekes vezette formáció a nyelvi különbözőségek ellenére szinte az egész világon kedvelt és népszerű, csak hazánkba nem jutnak el valami okból kifolyólag. Pedig az In Extremo igazi show-t csinál a színpadon. Esetükben együtt érvényesül a látvány és zene. Petárdák, konfetti-ágyúk, hatalmas lángszórók és a tűzijáték általában elmaradhatatlan kellékei koncertjeiknek. Így történt ez Mining-ben is, vagyis az In Extremo kellő módon tette fel a koronát a nagyszínpad igen erős második napi programjára.

A levezetést a kisszínpad késő esti műsorsávja jelentette. A Metalfest egyik leghangulatosabb zenekara, a finn Lake Of Tears programját a párhuzamosságok okán az In Extremo látványos show-ja miatt ugyan fájó szívvel be kellett áldozni, ám a Brainstorm megfelelő kárpótlást jelentett. A német zenekart személy szerint továbbra is az európai power-metal színtér egyik legjobb képviselőjének tartom, annak ellenére is, hogy nem jutott nekik hely a fősodorban. Az osztrák rockerek közül sokan oszthatják ezt a véleményt, hiszen az Andy B. Franck énekes nevével fémjelzett formáció koncertjére zsúfolásig megtelt a sátor. A német ötöst egyetlen zenekar követte még, a svéd Steelwing, amelynek tagjai fiatal koruk ellenére a nyolcvanas éveket megidőző dalokat játszottak, meggyőző hitelességgel.