Kritikusnak nem állítanak szobrot - Beszélgetés Fáy Mikóssal

A kritikus, akihez a komolyzene művelőinek viszonya semmiképp nem nevezhető barátságosnak, türelmesen, békésen vár, míg a megbeszélt időhöz képest 15 perces késéssel megtalálom. Fáy Miklóssal a Gresham-palota aulájában beszélgetünk.

- Kell egy kritikusnak érteni ahhoz, amit kritizál, vagy kell művelnie magát a műfajt? Játszik hangszeren?

- Nem játszom hangszeren. Előny a hozzáértés, mert akkor a kritika alanya kevésbé tudja kivonni magát a kritika hatása alól. Hogy kell-e művelni, arról azt gondolom, hogy kimondottan előny, ha nem. Egy művész aki nem gyakorlójává, hanem bírálójává válik a saját műfajának, nem tudja elfogulatlanul, azzal a csodálattal és lelkesedéssel élvezni a művet, mint az, aki csak úgy beesik az utcáról, és akit magával ragad akár a zene, akár a képzőművészet. Amúgy nem kritikusnak, hanem újságírónak tartom magam.

- Bár láthattuk tehetségkutató műsor zsűrijében is, zenekritikáiról ismerjük elsősorban, illetve az azok keltette, bírósági perekig menő reakciókból. Hogy került erre a sínre?

- Mint sok jogi egyetemre járó fiatal, én sem tudtam, hogy mi akarok lenni, csak azt, hogy nem jogász. Akkoriban nem volt olyan népszerű a jog, mint ma. Egy ismerősöm kérdezte, nem írnék-e egy akkor induló bölcsész lapnak egy koncertről, mint hogy tudta, hogy sokat járok hangversenyre.

- Egy diáklapban publikálni, meg nagy múltú orgánumokban, azért nem ugyanaz!

- Csak időnek kellett eltelnie a kettő között, és nem is olyan sok. Egyszer csak nem én jártam a kézirattal a szerkesztőségekbe, hanem hívtak. Ez lehetett kereslet kérdése is, akkor hiány volt zenekritikusokban, ma nincs.

- Nem arról volt inkább szó, hogy a szakmának szóló kritikák zenei szaklapokban jelentek meg, a laikus műélvezők számára pedig nem volt gyakorlata ennek a műfajnak?

- Pontosan. Nem is céloztam meg a zenei szakfolyóiratokat, ott nekem nincs semmi keresnivalóm. Igen, én a szélesebb, nem zenész közönséghez akartam szólni, azt éreztem, hogy velük beszélek egy nyelven.

- Mégis hogy vészelte át azokat az időket, mikor vitriolos tolla következményeképpen az terjedt önről, hogy zenekritikát ír, miközben kottát olvasni sem tud, hangszert sem látott életében, és nem tud megkülönböztetni egy g hangot a c-től?

Fáy Miklós: - Csodálatosan szerencsés ember vagyok, nekem az a munkám, ami másnak a szórakozása
Fotó: Matyovszky Márta

- Még bíróságon is voltunk, mikor a neves zongoraművészről leírtam, hogy számtalan melléütése volt egy hangversenyen. Akkor a két szakértő megszámolta a mellékütéseket, amik így számossá váltak... Utólag belátom, hogy 5 vagy 6 melléütés azért nem nonszensz. Ez egyébként mindig az előadás színvonalától függ, lehet egy előadás olyan, amiben 5 is sok, de olyan is, hogy a százat is elfeledjük. Természetesnek tartom ezeket a negatív töltetű reakciókat. Ha én különböző emberekről mindenféle kellemetlenségeket írok, nem számíthatok másra.

- Lehet tapintatosan és lehet mellbevágóan kritizálni.

- Mikor elkezdtem ezt a tevékenységet, nekem elegem volt abból, hogy a rossz előadásokról pozitív kritikákat olvasok az újságban. Ha valami rossz, akkor azt ki kell mondani. Ne veregesse egymás hátát a művész és a közönség. Egészségtelen hozzáállás a dolgokhoz, hogy tudjuk, hogy rosszul játszik, de szeretjük és akkor nem mondjuk.

- Vidéki háziasszony létemre nekem bicskanyitogató, mikor pl. Herbert von Karajan zenei tevékenységét taglaló írásába beleszőtte a karmester szerelmi életét is. Vagy hogy Vladimir Ashkenazy dirigens és zongoraművésznek 5 gyereke van, köztük 2 zenész. Hogy jön az oda?

- Leválasztani egymásról, hogy eddig magánélet, innét meg közélet - esetünkben művészi megnyilvánulás -, lehetetlen. Egy művész magánélete nem független a művészetétől!

- Mennyiben érdekes ez mondjuk Beethoven zongoraversenyei szempontjából?

- Jellemzően érdekes. A művész hozzáállását az adott interpretációban befolyásolja, hogy akkor 20 éves, vagy 70, hogy először vezényli vagy játssza, vagy huszadszor, hogy élete boldog szakaszában van, vagy zaklatottban. Ezek a dolgok összefüggenek, és a célom mindig az volt, hogy azoknak, akiket nem érdekel a klasszikus zene, bebizonyítsam, hogy nagyon érdekes. Ashkenazy esetében pl. nyilvánvaló, hogy egész más zongorista lett volna, ha csak a Szovjetunióban vagy Oroszországban élte volna le az életét, ha nem találkozhatott volna a művelt nyugattal. Más, ha kiegyensúlyozott családi élet jellemzi, más, ha 70 év fölött van és tulajdonképpen az ujjai nem mozognak úgy, ahogy kellene, de mégis van egy olyan reputációja, ami miatt ez nem számít, nekünk épp elég.

- Magának nem?

- Nincsenek saját magam számára fölállított szabályok, tehát néha azt érzem, hogy igen, néha épp elég, néha meg azt érzem, hogy nem, nem elég...

- Már az is csodálattal tölt el, hogy valaki ilyen korban kotta nélkül képes hosszú perceken keresztül játszani.

- Én ezt már 20 évesen is csodálom! Micsoda csodás, analitikus agy kell ehhez, mind a zeneszerzőnek, mind aki lejátssza, tulajdonképpen föl nem fogható!

- A kritikus fel kell, hogy fogja, mert különben hogy értékeli?

- Úgy, ahogy mindannyian, akik beülnek. Nem csupa kritikusnak, nem csupa szakembernek szól a zene. Pont ez a titokzatos benne! Itt ülünk a Greshamben, ez alatt a kupola alatt, de nem azon gondolkozunk, hogy miféle statikai mérések útján jött ez létre.

- De nem mondhatom valamire, hogy barokk, ha szecessziós!

- Azt nem mondhatom, de gondolkodhatnék rajta, hogy miért nem omlik be az a kupola a fejünk fölött, de nem az jut eszembe, hanem csak felnézek, és csodálom ezt a kupolát, hogy milyen fantasztikus! Hogy egy ilyen üvegkupola mennyi fényt ereszt be, milyen légies hatást ad, mennyi teret ad!

- Azt mondja, hogy a bennünk keltett hatás feljogosít bennünket a kritikai attitűdre is?

- Igen. Pontosan azt érzem, hogy amíg bennem valami valamilyen hatást kelt, addig jogom van róla írni, az engem ért hatásokról írni, arról, hogy ez mit mozdít meg bennem, miért fontos.

- Van maga körül egy mítosz, miszerint éjt-nappallá téve csak lemezeket hallgat és csak a zenének él.

- Nekem ez a foglalkozásom, nyilván többet hallgatok zenét, mint más. Van, hogy rám szólnak egy hangversenyen, hogy miért nincs rajtam öltöny? Az a válaszom, hogy én nem azért jöttem, hogy ünnepeljek, mint önök, akik fölvették az öltönyüket vagy a kivágott ruháikat. Dolgozni jöttem, és ennek megfelelően igyekszem minél kényelmesebben érezni magam. Nem azzal akarok foglalkozni, hogy szorongatja-e a torkomat a nyakkendő, hanem a feladatommal. Csodálatosan szerencsés ember vagyok, nekem az a munkám, ami másnak a szórakozása.

- Nemcsak élő zenéről ír, hanem gyakran felvételekről, cd-kről is.

- Ez nem újdonság, bár régen kisebb volt a lemezválaszték, de minden zenekritikusok atyja, Fodor Géza a Muzsikában azért rendszeresen írta a kritikáit. Nagyon komoly elemző, igazából bölcsész volt, aki hihetetlenül értett a zenéhez és egyedülálló életművet hagyott maga után. A mondás, hogy kritikusnak még sose állítottak szobrot, az ő esetében is érvényes. Látom, hogy halványul az emléke, én pedig azért választottam ezt a szakmát, mert az annyira tetszett, hogy van egy ilyen Fodor Géza-világ. A puszta létével és az életművével megerősített abban, hogy igen, ez egy pálya. Ettől ő nem nagyon méltányolta az én tevékenységemet, és ennek többször hangot is adott.

- Próbálta magát oktatni, hogy fiacskám, így ne?

- Hogy egyáltalán ne csináljam. Azt mondta, szerinte nekem szépirodalmi vénám van. Engem pedig az alkotói oldal nem foglalkoztatott, csak a másik.

- Soha sem gondolt pályamódosításra? Visszatérni a joghoz?

- Egy kritika megírása egy fél óra vagy háromnegyed óra. Az, hogy eljussak oda, hogy ez háromnegyed óra legyen, az azt jelenti, hogy állandóan gondolkodom róla, próbálom megmenteni az élmény frissességét, szóval szinte mindig ez foglalkoztat. Nem látom be, miért is kéne nekem pályát módosítanom, mikor azt csinálhatom, amit szeretek?

Elköszönünk, pólósan, dzsekisen felpattan a biciklijére, s elkerekezik a Duna-parton - lehet, hogy az Operába?