Kik, honnan és hogyan érkeznek a szentgotthárdi gyűjtőpontra? Helyszíni riport fotókkal!

Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, kik, honnan és hogyan érkeznek a szentgotthárdi gyűjtőpontra, mi történik velük a helyszínen, hogyan mehetnek tovább Ausztriába, illetve a nyugati végeken milyen tapasztalatokat lehet leszűrni a déli határzárat követő első napon menekültügyben.

Mindenekelőtt azt teszteltük, ebben a térségben is szigorították-e az osztrák hatóságok a határfelügyeletet – ezért autóval Heiligenkreuz felé vettük az irányt, de sem a rábafüzesi határátkelőnél, sem az osztrák településen semmilyen ellenőrzésben nem volt részünk. A két állam határán egyetlen osztrák rendőrautót láttunk, azt is személyzet nélkül, a járműforgalom zavartalanul haladt mindkét irányba. Visszafordultunk, s immár  a magyar oldalon hamar rátaláltunk a gyűjtőpontra; a katonai sátrak a Szentgotthárdra vezető út mentén, az ipari park szomszédságában, egy nem hivatalos hátárátkelő melletti zöldterületen sorakoznak. A bekötőút bejáratát rendőrök felügyelik, de amúgy – a sajtó és a karitatív szervezetek munkatársainak legalábbis – szabad a belépés a területre.

A parkolóban állnak meg a migránsokat szállító, az ország déli részéről, tudomásunk szerint részben Röszkéről érkező autóbuszok. Itt a szentgotthárdi katolikus Caritas önkéntesei készültek egyebek közt ásványvízzel, almával, nápolyival az újabb csoportok fogadására. A kedd délelőtti hírek szerint ugyanis 6-8 busznyi ember érkezésére lehetett számítani. A Caritas munkatársaitól megtudtuk, hogy már vasárnap éjjel is a terepen dolgoztak, és bár akkor rengeteg embert hoztak ide a buszok, alapvetően nyugodt körülmények között zajlott a folyamat, agressziót nem tapasztaltak. Az eljárás egyébként egyszerű: a buszról leszállnak a migránsok, akik magyar rendőri felügyelettel áthaladnak a néhány tíz méterre húzódó államhatáron, ahol az osztrák rendőrök fogadják őket. Innét szintén buszokkal, szervezetten viszik tovább őket, úgy hallottunk, Grazig. A határ túloldalán kialakított gyűjtőpontnál már természetesen osztrák segélyszervezetekkel találkoztunk, az egyik sátorban meleg ételt, a másikban cipőt, ruhát osztottak, egy helyütt pedig nagy vöröskereszt embléma jelezte, hogy egészségügyi ellátást lehet igénybe venni. A környezet egyébként mind a magyar, mind az osztrák oldalon rendezett, mobilvécékkel és a már említett tábori sátrakkal igyekeznek kielégíteni az érkezők szükségleteit. A sátrakat azonban – legalábbis a szentgotthárdi gyűjtőponton – eddig senki nem vette igénybe, a migránsok ugyanis csak pár percet töltenek a magyar oldalon, és ez vélhetően így lesz addig, amíg Ausztriába szabad a belépés. (Megjegyzendő, csak e szervezett keretek között, a rendőri utasításokat betartva szabad az átjárás, a zöldhatáron átkelni szándékozókat értesülésünk szerint begyűjtik a hatóságok.)

Kedden délelőtt, ottjártunkkor Németh Zoltán körmendi plébános hozott több doboznyi élelmiszeradományt  a Caritas pultjához, majd kipakolás után készségesen tájékoztatta lapunkat a fejleményekről. Mint elmondta, Körmendről, az ottani rendészeti szakközépiskola udvarán kialakított gyűjtőpontról is érkeztek ide menekültek. Hozzátette: tudomása szerint a körmendi gyűjtőponton kedden délelőtt nem tartózkodott senki. Olyan csoportokról is tud, akik 15 kilométert gyalogoltak Szentgotthárdig, zúgolódást, elégedetlenséget mégsem lehetett tapasztalni. A plébános hozzátette: a koordináció kezdeti problémái már megoldódtak, a rendőrségtől tájékoztatást kapnak az újabb csoportok érkezéséről, s úgy látja, a segítő szervezetek is összehangoltan működnek.

Szintén a helyszínen hallottuk, hogy hétfőn mintegy 3,5 ezer ember lépett át a szentgotthárdi ponton Ausztriába. Az osztrák oldalon tehát egyelőre beengedik őket, de arra számítani kell, hogy ha ez a helyzet esetleg változik, az érintetteket visszavihetik Körmendre.

Az osztrák oldalon, még az első keddi transzfer érkezése előtt körülbelül 40-50 migráns várakozott arra, hogy megérkezzenek a Grazba tartó buszok. Annak is tanúi voltunk, hogy egy civil (illetve annak látszó) nő osztrák rendszámú személyautójába több migránst felvesz, és elindul velük Heiligenkreuz felé.

A karitatív szervezetek sátrai mellett letelepedtünk egy pokrócokon pihenő csoporthoz, s utazásuk körülményeiről, okairól kérdeztük az arab férfiakat angolul (a 6-8 fős társaságból legalább ketten beszélték a nyelvet olyan szinten, hogy kommunikálni tudtunk velük).

– Honnan érkeztek?

– Szíriából – vágta rá először, talán ösztönösen egy középkorú férfi, majd társa, aki Osama Fleyeh néven mutatkozott be, rögtön korrigált:

– Irakból.

– Tehát mindannyian irakiak?

– Igen.

– Egy családhoz tartoznak?

– Nem, barátok vagyunk.

– Hová tartanak?

– Előbb Bécsbe, majd onnét Svájcba.

– Tehát nem Németországba?

– Svájcba megyünk, a családom ott él – válaszolta a talán 30-as évei elején járó Osama, akinek elmondása szerint két kisgyermeke van, s ők már Svájcban várnak rá. Mint mondta, 12 napja indultak el Irakból, és hajóval, busszal, vonattal jutottak el idáig.

– Miért indultak útnak?

– A háború miatt – jött a nyilvánvaló válasz, amit megerősítendő, egy másik férfi – aki a Hamdi nevet írta a jegyzetfüzetünkbe – megmutatta a karját, mellkasát, nyakát csúfító, de még az arcán is jól látható égési sérüléseket.

– Autóbomba, Bagdadban – adott rövid magyarázatot a sebekre, s csak annyit tett hozzá: ISIS.

– Miért gyilkolják az emberek egymást Irakban? Miért öli saját népét az ISIS? – fordultunk ismét Osamához a nyilvánvalóan részletes elemzést igénylő felvetéssel, de neki erre is volt kétszavas válasza:

– Siíták vagyunk.

Visszatértünk a magyar oldalra, ahová éppen ekkor (nagyjából délután fél egykor) érkezett meg az első aznapi buszjárat. Időközben Szentgotthárd polgármestere, Huszár Gábor is a helyszínen vizitált. Tőle hallottuk: itt semmiféle balhé nem történt az elmúlt napokban, a buszokról leszálló emberek szemetet sem hagynak maguk után, és szinte azonnal átlépik a határt, a városban ennek megfelelően a nyugalom a jellemző.

Az első keddi busz korántsem volt tele, nagyjából húsz embert hozott, kizárólag fiatal férfiakat. A csoport a rendőri utasításoknak engedelmeskedve kettős sorba rendeződött, majd némi „papírmunka” után elindult a határátkelő irányába. A legtöbben elfogadták a Caritas által felkínált élelmiszert, néhányan arcukat takarva vonultak, de olyan is volt köztük, aki a győzelem egyetemes jelével fejezte ki örömét: megérkezett Ausztriába.