Rozsdaváros, sárfalu: az iszappal elöntött településeken jártunk

Hiába van polgármesteri engedélyünk, Ajkáról nem érhetjük el Kolontárt, az utat lezáró szájmaszkos rendőr határozottan visszafordít, így kénytelenek vagyunk a 8-as főúton át, Devecser irányából közelíteni. A kisváros határában még szigorúbb az ellenőrzés, a kifelé tartó járművek kerekeiről esőkabátos katasztrófavédelmisek mossák le a vörös sarat, befelé pedig gépfegyveres rendőrök igazoltatnak. Aztán csak behajthatunk az elöntött városba, s már néhány méter után szürreális világba csöppenünk: vérvörös víz csorog a devecseri patak medrében, a tereptárgyakat mintha rozsda borítaná, az utakon csak egyenruhásokat látni, civilek sehol...

A városka alacsonyan fekvő szegletén valóságos szökőár zúdulhatott át, némelyik házfalat másfél-két méteres magasságban színezi a vörös sáv, másutt festékszóróval fújt telefonszám díszíti az elhagyott, kiürített ingatlan  homlokzatát; a tulajdonos nyilván odébbállt, s így tudatja, hol érik el, ha szükség volna rá. Az ajtó és ablak nélküli házakból helyenként fehér szkafanderes emberek bukkannak elő, s van, ahol összefröcskölt védőruhában, keserű arccal szívják a cigit  szusszannak egyet nyilván. Elhajtunk a Lackó Kuckó büfé mellett; a fehér lábazatot valaha vidám grafikák dobták fel, most sártenger közepén áll az üres házikó, lesikálni tán sosem lehet faláról az iszap nyomát. Az út túloldalán tábla hirdeti: kastélypark, de park helyett csak vörös mocsarat látunk, talaját markológépek cserélik éppen.

Emelkedni kezd az út, eltűnik a rozsdacsík a házfalakról, s e magasabban fekvő városrészen már helyiekkel és egészen hétköznapi jelenetekkel is találkozunk. Néhányan a buszra várnak a megállóban, egy néni rozoga biciklin egyensúlyoz a főúton, még feljebb koszorúárus kínálja a kegyeleti kellékeket, kisebb sor is kialakul üzlete előtt. Itt mintha normalizálódna az élet, eltekintve persze attól, hogy lépten-nyomon katonai és katasztrófavédelmi egységeket, rejtélyes funkciójú munkagépeket kerülget az ember, és attól, hogy minden szín fakó a települést borító szemcsés por miatt.

- Naponta megkérdezik, hogy miért nem volt az önkormányzatoknak katasztrófavédelmi terve. Nézzen végig az úton, ott a gát pár száz méterre, néhány perc alatt ideért az ár. Milyen tervről beszélünk? - sóhajt Tili Károly, Kolontár polgármestere, akivel a tározóhoz közelebbi településen találkozunk. S valóban, a hivatal épülete mögött már ott húzódik az új gát, átjáróját fegyveres rendőrök vigyázzák, távolabb pedig az először elöntött, s ezzel halálra ítélt falurész nyújt siralmas látványt. Itt már dolgoznak a markolók, dőlnek a házak.

Ha Devecser rozsdaváros, akkor Kolontár sárfalu. Már a bevezető úton az az ember érzése, hogy lavina vagy lávafolyam pusztított itt a minap: a mező vörös, a bokrok vörösek, az út vörös, a fák vörös törzse mérceként mutatja, milyen magasságig csapott fel az ár. Itt, a réten, a patakmeder mentén zúdult végig a lúgos iszap, elborítva az utat, s innét tört rá Devecserre is. A téglaporos aszfalt mellett sárba temetett hordók, raklapok, használati tárgyak, a túloldalon masszában fuldokló kiskertek, talán örökké terméketlenek. Bent a faluban katonák járőröznek az új gátnál, ami amúgy levág egy szeletet a településből, kívül rekesztve a mélyen fekvő, menthetetlen részt. Ide nem engednek át  mégis bejutunk.

Demeter Mihály ajkai vállalkozót Dömös néven ismerik a környéken. Voltak gépei és emberei, így őt bízta meg a kormány a Kolontár elérését biztosító út megépítésével, mikor a devecseri összeköttetést még méteres iszap fedte. El is készült egyetlen nap alatt az 5,4 kilométer hosszú szakasszal. Méltán büszke rá.
- Sok újságírót levittem már a gáthoz az úton, innen mindent látni lehet  közli, s mi persze azonnal rábólintunk az ajánlatra.

A szőlőhegyről indulunk a furgonjával, a girbegurba horhos egyszer csak tág kereszteződésbe szalad, kiszélesedik, teherautókkal is járhatóvá válik. Lankákon át, a másik oldalról közelítjük éppen Kolontárt, mikor a dombtetőről megpillantjuk az iszaptározót. Megállunk, kiugrunk az autóból. Félelmetes a látvány, a mesterséges hegyből kiszakadt jókora falrész darabjai (tonnás kövek) szerteszét hevernek a völgyben. A folyam mederként használta, s hogy jól láthassuk útját, végig is festette a bozótossal borított ugart, aminek túloldalán ott sorakoznak Kolontár házai. Valóban pár száz méter a távolság. Ezek az emberek ott éltek, a ketyegő bomba szomszédságában...

Közelebb gurulunk, egészen a lezárt falurészig, az út végén maszkos rendőrök tartóztatnak fel. Tíz percig maradhatunk, mondják. Tíz percig állunk az enyészet szívében, aztán visszafordulunk.

Minden szín fakó a térséget borító szemcsés por miatt, a lakók helyett összefröcskölt szkafanderbe bújt katasztrófavédelmisek járják az utcákat. Kolontár és Devecser olyan, mint egy karanténba zárt város a mozivászonról  az eladásra kínált ingatlan gazdája így aligha reménykedhet. A falunak vége, jelzi a tábla az iszapmező szélén. Áthallásos az üzenet...



Vörösiszap-áradat: Adománygyűjtés lapcsoportunknál - KLIKK IDE a részletekért!  


A KATASZTRÓFA DOSSZIÉJA ITT!


Képek Kolontárrról 2010. október 27-én