Billy Talent: Nincs felemelőbb érzés, mint amikor a közönség énekli a dalaidat

A kanadai rockzeneker a közelmúltban két alkalommal is fellépett Magyarországon. Előbb a budapesti A38 hajón pótolták be az év elején elmaradt koncertjüket, majd a Volt fesztivál egyik legnagyobb sztárjaként álltak ki újra a közönségük elé. A világhírű együttes tagjaival, Ian D’sa gitárossal és Aaron Solowoniuk dobossal ez utóbbi helyszínen, még a koncertjük előbb beszélgettünk, s elsőként természetesen a friss élmények kerültek szóba.

- Csodálatos volt a budapesti koncert, bár egy kisebb helyen játszottunk, s jóval kevesebb ember előtt, mint a Volt fesztiválon, de nagyon jól éreztük magunkat - foglalta össze Aaron Solowoniuk. - Aztán elutaztunk Prágába, majd onnan tértünk vissza Magyarországra. Tudjuk, mondták mások is, hogy errefelé nem szokott egy hozzánk hasonló kaliberű zenekar ilyen rövid időn belül kétszer is koncertet adni, de ez valóban különleges helyzet volt. A budapesti helyszínt már jóval korábban lefoglaltuk, hiszen februárban jöttünk volna, de a teljes turnét el kellett halasztani. Aztán jött a felkérés a Volt fesztivál szervezőitől, amit egyszerűen nem utasíthattunk el.

- A Volton idén nagyon erős volt a jelenléte annak a modern rockzenei stílusnak, amit ti is képviseltek, hiszen a Billy Talent mellett a Papa Roach, a Bullet For My Valentine vagy a Parkway Drive is ehhez az irányzathoz tartozik. Ennyire időszerű most ez a zene?

- Véleményem szerint az emberek ugyanúgy szeretnek rockzenét hallgatni, mint a rádiókat és televíziós csatornákat uraló popot - folytatta Ian D’sa. - Egy fesztiválon, ahol nagyon sok, és nagyon sokféle ízlésű ember fordul meg, keverednie kell a stílusoknak. Örülök annak, hogy rajtunk kívül mások is képviselik a Volton a rockzenét, de úgy gondolom, nem lenne szabad fontossági sorrendet felállítani. Egyik zenekar sem fontosabb, mint a másik, inkább azt mondanám, hogy mindegyik más. Különbözünk a zenénkben, a szövegeinkben, a Bullet For My Valentine vagy a Parkway Drive például sokkal durvább zenét játszik, mint mi. Mégis megvan az ő közönségük is, ahogy eljönnek a mi rajongóink, vagy azok a fiatalok, akik a Papa Roach zenéjét tartják a legjobbnak.

- Nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor azt hallod, hogy a közönség énekli a dalaidat - tette hozzá a Billy Talent dobosa. - Különösen jó ez egy olyan fesztiválon, ahol tudod, hogy nem feltétlenül csak a te közönséged van jelen. Számunkra ez egy visszajelzés, azt mutatja, hogy a dallamaink és harmóniáink megragadtak az emberek fülében. Egy zenész számára ez a legjobb ösztönző erő.

- A 2012-es Dead Silence című nagylemezetek anyagával turnéztok. Ez az album sok mindenben különbözik a korábbiaktól.

- Így igaz, végre adtunk egy normális címet a lemeznek - válaszolta Ian D’sa. - A korábbiak csak sorszámot viseltek, mint ahogy az annak idején a Led Zeppelin esetében is volt. Kijött az első nagylemezünk, majd a második és a harmadik, és egyre inkább azt éreztük, hogy az emberek lassan elveszítik a fonalat. Ezért mindenképpen változtatnunk kellett, el akartuk hagyni ezt a számlálós dolgot. Végül a negyedik lemezünknél értünk meg erre.

- Tartalmában is sokat voltozott a zenénk - folytatta a zenekar dobosa. - Sokkal modernebb és expresszívebb lett, a szövegekben pedig próbáltunk kisebb sztorikat megfogalmazni. A saját életünkből merítettünk történeteket, olyan eseményekről írtunk, amik megtörténtek velünk, így próbáltunk még egyénibbek lenni.

- A Dead Silence albumnak eredetileg volt egy másik koncepciója is - vette vissza szót Ian D’sa. - Ott voltunk 2012-ben, amikor minden a világvége hangulatról szólt. Úgy gondoltuk, hogy mi is meglovagoljuk ezt a témát. Találtunk is hozzá egy nagyon jó címet, valamint egy remek festményt, amit aztán felhasználtunk borítóként. Közben változott az alapfelállás, ezért csak néhány dal maradt ebben a témában. Például a Viking Death March, ami a címe alapján akár egy death-metal dal is lehetne. Ahogy elkészült ennek a dalnak az alaptémája, többször is eljátszottam, csak úgy a magam szórakoztatására. Egyszer meghallotta a turnémenedzserünk, s ő mondta rá, hogy olyan, mintha egy halotti menet lenne. Végül ezt választottuk címnek, s ez alapján írtunk hozzá szöveget is. A dalok többségének szövege azonban valóban a saját élményeinken és a barátaink benyomásain alapul, azokat szőttük bele a dalokba.

- Gyakran hallgattok mások véleményére?

- Nem túl jellemző ránk - ismerte be a gitáros. - Ha ismered a zenekar sztoriját, akkor tudod, hogy sokáig ragaszkodtunk egy borzalmas névhez, a Pezz-hez. Pontosan húsz évvel ezelőtt, 1993. júliusában neveztük el így a zenekarunkat. Mindenki húzta a száját, de minket senki sem érdekelt. 17 évesek voltunk, szinte még gyerekek, s meg voltunk arról győződve, hogy mindent nagyon jól csinálunk. Persze semmi sem működött, tíz évig teljesen ismeretlenek voltunk. Aztán kaptunk egy levelet, hogy van egy amerikai zenekar, amelynek szintén Pezz a neve, ezért nekünk meg kell változtatnunk. Így lettünk Billy Talent, s ahogy elhagytuk a Pezz-t, szinte azonnal jöttek is a sikerek. Nem is értem, hogy miért

- Mindig is zenélni akartatok?

- Igen, azt a többiek nevében is állíthatom - felelte Aaron Solowoniuk. - Tulajdonképpen azt csináljuk, amit megálmodtunk magunknak. Ez a munkánk, nagyon keményen megdolgozunk azért, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból, de egyben ez a szórakozásunk is. Soha nem vágytunk másra, bár én nagyon szeretek főzni.

- Már gyermekként zenész akartam lenni, a szüleim tanácsára zongoráztam - folytatta Ian D’sa. - Ez még az előtt volt, hogy nekiálltam volna rockzenét játszani és rockdalokat írni. Ahhoz, hogy a modern rockzenében megfelelő módon tudj alkotni, szükség van klasszikus képzettségre. Nekem a zongoraleckéim adták meg az alapot.